Az évad egyik meghatározó premierjének tartja a Vígszínház az Álomkommandót, amelyet október 26-án mutattak be a Pesti Színházban. Sütő András drámájából ma sem veszett ki az aktualitás: művészet és hatalom, szervilizmus és lojalitás Auschwitztól Romániáig, nem elkerülve persze Magyarországot.
Az egész huszadik század benne van Sütő András Álomkommandójában, amelyet 1987-es ősbemutatójakor a Gyulai Várszínház és a Vígszínház társulata közösen vitt színpadra, 2013-ban pedig ismét a Víg előadásában láthatjuk, ezúttal a Pesti Színházban. A darab és annak 26 évvel ezelőtti előadása az egyik leghatározottabb művészi tiltakozás volt a korszak romániai politikája ellen, köntörfalazás nélküli megjelenítése Ceaușescu elnyomó rendszerének – nem véletlen, hogy a Sütőt 1980-ban végleg tiltólistára helyező román cenzúra szűrőjén ez a mű is fennakadt. A Sütőre máskor jellemző finom árnyaltságnak ugyanis nyoma sincs az Álomkommandóban, amely egyszerre rántja le a leplet a nácizmus és a kommunizmus fojtogató, véres diktatúrájáról.
Színház a színházban. Ezzel a megjelöléssel kezdődik Sütő András Álomkommandója, amelynek cselekménye ugyan két síkon fut, a szálak mégis elválaszthatatlan egységet alkotnak. Ahonnan indulunk: a romániai Nemzeti Színházban próba zajlik. Hoffmann Juliusz Auschwitzról és a zsidók elégetésére is kényszerített zsidó különleges osztag, a sonderkommandó lázadásáról szóló darabját próbálják. A főszerepet (Manó), maga a szerző-rendező, Juliusz játssza, a szörnyű ikerkísérleteket végző Dr. M.-et pedig a színház igazgatója, Aurél formálja meg. E két személy konfliktusa adja az Álomkommandó alapját: konfliktus Dr. M. és Manó között a koncentrációs táborban játszódó darabban, de konfliktus színigazgató és rendező között a való életben is.
A darabbeli darabban Dr. M. és Manó egyezséget kötnek: ikergyermekei álmainak feljegyzéséért cserébe Manó megígérteti Dr. M-mel, hogy életben hagyja fiát, Robit és lányát, Krisztinát – legalábbis egy időre. Így alakul meg a sonderkommandón belül az álomkommandó, majd a próba szünetében egymásnak feszül Aurél és Juliusz is. Kiderül, hogy az igazgató feljelentette Juliusz fiát, Tomit az állambiztonság embereinél: a mondvacsinált üggyel hamarosan börtönbe kerülő Tomi ugyanis arra készült, hogy az Elnök születésnapján és a nemzeti ünnepen maga adja át kegyelmi kérvényét az ország vezetőjének. Ezt azonban nem hagyhatta annyiban a hatalom hű kiszolgálója, a Nemzeti Színház vezetője. Mivel a kérvény átadása meghiúsul, és Tamást is elfogják a belügyi biztosok, egyetlen hely marad az üzenet továbbítására: maga a színpad. „Excellenciádnak tudnia kell, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán” – ezt kellene felüvöltenie az auschwitzi darabban utoljára szerepet kapó Tominak a díszpáholy felé, ahonnan a tervek szerint maga az Elnök követi majd figyelemmel az előadást.
A darab és az élet síkjai tehát egyre jobban, és hamarosan végzetesen is összefonódnak, és egyre nehezebb különbséget tenni a fiktív, valamint a hús-vér gyermekek, a kitalált és valódi megalkuvások között. A náci Dr. M. kegyetlensége és az álszent, alakoskodó, szervilis színigazgató közt csak árnyalatnyi különbség van: bár utóbbi nem direkt módon öl, tetteivel ugyancsak egy diktatúrát erősít, és közben nincs kétségünk afelől, hogy ha nem a nyolcvanas évek Romániájában élne, épp olyan gaztettekre lenne képes, mint náci alteregója. Ezen jegyek ismeretében nem nehéz elhinni, hogy a hideg, kegyetlen figurát egyenesen
Hegedűs D. Gézára szabták,
aki félelmetes orgánumával és ellentmondást nem tűrő karakterével rendre lubickol a hasonló szerepekben. A Dr. M.-et és Aurélt alakító Hegedűs mértani pontossággal találja el a tömeggyilkos, zavarodott elméjű náci orvos karakterét, hogy néhány perccel később áradó áhítattal énekelje az Internacionálét a kommunista diktátor tiszteletére. A szervilizmus, a lojalitás és a megalkuvás a nyolcvanas években sem jelent mást, mint 1944-ben, legyen szó barna vagy vörös diktatúráról. A másik főszereplőt, Manót, illetve Juliuszt Fesztbaum Béla alakítja, aki a darab során fokozatosan válik egyre hitelesebbé a gyenge, esendő apa szerepében, aki sem a haláltáborba jutott kitalált gyermekeit, sem a jelenkor diktatúrája által üldözött fiát nem tudja megmenteni. Dr M.-mel/Auréllal szemben. Nem egy tisztán pozitív figura Manó/Juliusz karaktere sem, hiszen minden határozottságot és eltökéltséget nélkülöz. Nincs benne életrevalóság, pedig a diktatúrát nem hatják meg a szavak – hiába a darabba fojtott személyes problémák, hiába a börtön ablakán benövő futórózsa, ahogy hiábavaló a Dr. M.-mel kötött alku is. Az önkény elnyom mindent, ami az útjába kerül.
Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya
Sütő András darabja annyi jelentésréteggel és annyi fontos üzenettel bír, hogy azt szinte lehetetlen számba venni – valóban benne van a tejes múltszázad. Benne vannak persze Auschwitz borzalmai, amelyekről Sütő szerint az élők kötelessége beszélni, hiszen „Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött.” A szuperlatívuszokkal, ahogy Juliusz mondja. „Történt Auschwitzban, és történik bárhol, ahol megtörténhet” – kezdi a darabot Sütő. És tényleg: az Álomkommandó nem azért erős, mert az orrunk elé állítja a szörnyűségeket, vagy mert megmutatja az olykor szó szerint meztelenre vetkőzött, állatias szenvedést. Az Álomkommandó ereje az áthallásokban rejlik. Például abban, hogy művészet és politika viszonya mindig aktuális marad, vagy abban, hogy a nemzet színháza sosem lesz valódi, közös viszonyítási pont. Abban, hogy „semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya” – ahogy Juliusz többször is megfogalmazza. Az Álomkommandó egyszerre szól múltról és jelenről, Romániáról és Magyarországról, a náci és a kommunista diktatúráról, de a keret ugyanaz: a végeláthatatlan emberi abszurditás, amely nem válogat korok és ideológiák között.
Szász János rendező – aki a Nagy füzettel megnyert Kristály Glóbusz után ismét színházba vonult – nem félt szorosan ragaszkodni az eredeti Sütő-szöveghez, és akkurátusan végighaladni annak minden fontos mozzanatán. Nincs is szükség nagy változásokra ahhoz, hogy a jelenkorban is értelmezhető előadás szülessen, hiszen az áthallás kódolva van az Álomkommandóban. Szász éppen nem zavaró lassúsága lehetőséget ad arra, hogy a fent említett rétegek mélyére láthassunk. Meg kell említeni a díszletben végig jelenlévő monitorokat, amelyeken az előadás során a haláltáborokból fennmaradt fényképek váltakoznak, valamint az időről időre felharsanó zenét is, ami mindannyiszor megrázó élményt nyújt.
A szálak összefonódása során végül a fikcióban nem, de a valóságban gyilkossá váló Manó (pontosabban: Juliusz) monológja az egész darab és előadás legerősebb pontja. Fesztbaum itt valóban képes átadni Juliusz fájdalmas felismerését arról, hogy a szó nem isteni erejű, csak andalítás és önáltatás, Isten pedig éppen azzal van elfoglalva, hogy nem törődik velünk. „Szégyen… szégyen… szégyen és gyalázat.”
Fotók: vigszinhaz.hu