Apátlanok országa

Rendszerváltás. Volt, van, lesz, zajlik? Miként éli  meg az ember személyes életében és van-e összefüggés a családokra nézve? Ezt a témát dolgozza fel az Örkény Színház  2016. évi új darabja, az Apátlanok.

Egy hatgyermekes magyar család sorsát kísérhetjük végig a rendszerváltástól napjainkig. Nagyon látványos a belépő, ez a dinamika végig megmarad. Egyszer sem érezni, hogy a figyelem lanyhulna, ámbár egyeseknek a kezdet vontatottnak tűnhet. Azonban kicsit furcsa, hogy a történetmesélés sodrásában az első felvonás végét szinte észre sem venni, a cselekmény hirtelen megszakad.

A téma nagyon aktuális, hiszen az X, Y és Z generációt is érintő problémákat feszegeti társadalmi szinten. A személyes felelősségvállalás hiányára mutat rá a diktatúrák örökségeként. Az emberek akkoriban nem voltak rákényszerülve a döntéshozatalra, a cselekvésre, a demokráciában azonban erre szükség van, és ez sokaknak nehézséget okoz. A főszereplő család tagjaira is ez jellemző. A magyar apák szerepének háttérbe szorulása erőteljesen megjelenik: bár ő főszereplő, fizikailag nincs jelen. De ne gondoljuk, hogy a léte nyomtalan, igenis erős befolyásoló szerepet szántak neki. Előfordulhat, hogy az apa jókor van ott egy gyerek életében, de adódhat olyan helyzet, amikor jobb, ha nincs.

A szülői szerepek tipizáltak: magát családjáért szétdolgozó apa és egy gyerekeket (köztük egy beteget) gardírozó háziasszony. Napi rutin, gyerekek fejlődése, majd orientációvesztése, anya lelki kiüresedése, a család fogalmának megkérdőjeleződése – ezt mind láthatjuk a színpadon. Mindegyik szereplőnél végigkövethető az önsorsrontás lehetősége. Ha magát a nézőt nem is érinti személyesen, biztosan talál a környezetében olyat, aki azonosulni tud ezzel az elveszettség-érzéssel fiatalként, idősként egyaránt.

A kezdeti világmegváltó lelkesedés a légvárak összeomlása után minden karakternél hasonló személyes tragédiákhoz, keserű tapasztalatokhoz vezet. A régi értékek már idejétmúltak, az újak még ködben úsznak, és nem állnak erős pilléreken. A család tagjai mintha egy légüres térben talajvesztetté válnának. A szerző,  Mikó Csaba ötlete, hogy a szereplők monológokban kommunikálnak, azt az érzést kelti, hogy mindenki mondja a magáét, az emberek elbeszélnek egymás mellett.

A kissé link, “vállalkozó” szellemű. később börtönviselt Laci (Polgár Csaba) karaktere és színészi játéka nagyon hamar elnyerheti a néző tetszését. Ő az egyik résztvevője annak a testvérek közötti furcsa kapcsolatnak, mely témáját tekintve erősen tabudöntögető.

Tomi (Nagy Zsolt), a legidősebb fiatalon kenyérkeresésre lesz befogva az apa munkanélkülisége miatt. Ivás, kisiklott házasság, szerető megjelenése, válás – viszontagságaival valószínűleg pótolni szerette volna elvesztegetettnek hitt ifjúságát. “Én nem lehettem az, aki akartam, belőled viszont bármi lehet” – mondja az apa az elsőszülöttjének, Tominak. A család megváltójának szerepével terheli meg, lelkiismeret furdalást keltve benne.

Az anya (Kerekes Éva) a leginkább realisztikus karakter. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki látja, mi történik velük, erre főként szarkasztikus megjegyzései utalnak. Mégis sérült kisfiának ápolására koncentrálva a többi gyerektől való elszigetelődés útjára lép.

A lázadó, leszbikus természetvédő, Feszter (Takács Nóra Diána) nem érti az emberek, a család közönyét. Minden szenvedőért felelősséget vállalna, talán mert saját magát  is áldozatnak tekinti. Ő az, aki érzékenységével vállán hordja a család problémáit, a végén azonban szintúgy megcsömörlik.

Doda (Tenki Réka) művészetet tanul és gazdag férfiakkal folytatott viszonyokba bonyolódik, végül ebben is, abban is csalódik.

Semmitmondó állázadás és filozofálásba menekülő semmittevés: ez Simon (Patkós Márton) karaktere. Nagyon okosnak mutatja magát, közben nem tud felmutatni eredményeket. Ha csak  a jó tanulás és motorgyújtogatás  nem tartozik ide.

Az első előadás alkalmával érezhető némi  “betanult” akadozó jelleg, a színészek kissé tagoltan, érzelmek nélkül adják elő mondanivalójukat, rutinos előadóknál ez elsőre furcsa. Érdekes lenne néhány hónap után újabb pillantást vetni összhang tekintetében a színdarabra.

A színpadi vizuális hatás nagyon intenzív élményt nyújt. Remekül összerakott, kreatívan hajtogatható, pakolgatható, életre kelő elemekkel van fűszerezve. Azonban ennyi VJ munka a vizuális típusú néző számára soknak, időnként kifejezetten zavarónak tűnik. A szemmel alig kivehető képjátékok  külön-külön elég tetszetősek, sokszínűen értelmezhetőnek bizonyulnak. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy minden egyes alkalommal új értelmezést fedezhetünk fel a képekben.

A darab végén nincs se megnyugvás, se katarzis, feltehetőleg a miatt, mert a történet tovább folytatódik a jelenünkben.

MIKÓ CSABA:

APÁTLANOK

Rendező: Gáspár Ildikó