Október 3-án (pénteken) mutatták be az “e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY” című darabot az Örkény Színházban hatalmas sikerrel. A Mohácsi testvérekben megint nem csalódott a szakma, pedig kemény témához nyúltak, amelynek feldolgozása hosszú munkafolyamatot igényelt.
Mohácsi János improvizációra és spontán színészi játékra épülő rendezéseiről sokan vitatkoznak. A koncepció, hogy hagyja kibontakozni az önmaguktól kialakuló elképzeléseket a színpadon, rögzíti a zsigerből jött poénokat, szabadjára engedi a társulat és a vendégművészek fantáziáját, nem mindenkinek tetszik. Én úgy vélem, az eredmény sok esetben társulat-függő, nem sikerül mindig kiválóra a darab, ám a lutri miatt rengeteg ember kíváncsi rá, mit hoz ki belőle az adott csapat. István és János a híres Nemzeti Színházas bemutató után (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe) tavaly a Radnótiban próbálkozott (A csillagos ég avagy a nemzetközi sikerre való tekintet), idén pedig az Örkény a közös munka terepe. Hogy direkt vagy véletlen a rendszeres színházváltás, arra ők tudnának választ adni, mindenesetre érdekes, hogy mit hoz ki a család a különféle kőszínházak adta lehetőségekből.
Az “e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY” első fél órájában azt hittem, ebből már nem sül ki semmi jó, aztán váratlanul fordult a kocka. Az erőltetett viccelődésen túl megkezdődött valami izgalmas a szürkére festett díszletek között és a szürke jelmezbe öltöztetett szereplők körében. Random szerepváltások, álom-értelmezések, megismételt jelenetek kerültek az előtérbe, gondolatokat ébresztve a teltházas nézőtéren. A színpad szélén folyamatosan ott gubbasztó zenészek mintha a beszélgetéseket lekövetve játszottak volna, az este alatt komponálva meg az egyes számokat. Végig szólt valami, néha még énekeltek és táncra is perdültek a megformált karakterek. Egy perc néma csönd talán csak a pisztolydördüléseket követően akadt, vagy akkor, amikor az egyik lány haját lenyírták teljesen (parókáját levéve), és a kopasz fej látványával sokkolták a közönséget – ami szerintem nem igazán ért célba.
A történet egyébként valós, a II. világháború hajnalán indul, a magyarországi zsidók elhurcoltatásával kezdődik. Bemutatja az otthoni vallásgyakorlást és a mindennapi életet is, végigmegy egy szerelmi szálon, egy zsidó fiú (Hamvaskürti Péter) és egy nyilas lány helyzetét kifigurázva – “azt mondtam neki, hogy én is olyan íjász vagyok”, és eljut egészen vitéz nagybányai Horthy Miklós dilemmájáig, amikor is döntenie kell, enged-e átdobni az ukrán határon több százezer zsidó származású embert és ott a németek kezére juttatva meggyilkolni hagyni őket. Azokat az embereket, akik ugyan magyarok voltak, de erről papírjuk nem volt.
Egyes epizódok felettébb erősek, elképesztő kegyetlenség van bennük. Kerekes Éva és Gálffi László például brillírozik, amikor egy motozás során kiderül, korábban viszonyuk volt egymással, sőt rajongtak mindketten a másikért, de a sors, az alkohol és az agresszió úgy hozta, nem férnek meg egymás mellett. Megerőszakolás helyett egy korrekt “nyílásba nyúlást” láthatunk és egy emberi gesztust az éhezés megfékezésére. Kocsis Pál szintén zseniálisat alakít részeg katonaként, akinek minden vágya lefotóznia a halál során bekövetkező lélektávozást a testből. Az ő sorsa végül saját szeretőjének kötelező meggyilkolása, amit persze sikerül jól lekapnia.
A kedvenc részem a darab legvége volt. A nyitás és a zárás ugyanazt a dallamot használja fel, keretet adva ezzel a látottaknak. A kivégzett zsidók és az őket kivégző magyarság szorosan a fal mellé áll, arccal előre, és csak énekel, énekel. Aztán váratlanul mindenki kimegy szép lassan, viszont az árnyékok ottmaradnak a színpadon. Gyönyörű látvány. Még ámulatba ejtőbb viszont, hogy ezek az árnyékok egyszer csak elkezdenek szemcsésen szertefoszlani, mintha porszemenként elfújná őket a szél, majd teljesen eltűnnek a színről. Mindeközben pedig csak egy árva színész liheg a kifulladástól a terem közepén.
A fájdalmas groteszk megfelelő kifejezés a darabban zajló történtekre, talán csak ily módon lehet viccelődni ekkora tragédiával. A vicc, a nevetés minden esetben visszájára fordul, a szóviccek csak aláhúzzák, micsoda borzalmat éltek át az emberek. A társadalom egyre inkább elfelejti a szörnyűségeket, ez rettenetes nagy baj. Vajon visszahozható még a széthullott emlékezet?