Mundruczó Kornél és a Proton Színház darabja arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi történik akkor, ha bezárnak egy európai hírű magyar pszichiátriai intézetet és utcára teszik az ott élőket. Az előadás bepillantást enged elmebeteg embertársaink fejébe, miközben megpróbálja feltárni a társadalom felelősségét ebben a súlyos és nagyon is aktuális kérdésben.
A cselekmény a hajdan nagy hírű pszichiátriai intézet bezárása körül bonyolódik. A csökkenő bevételek következtében már csak négy, előrehaladott demenciában szenvedőt tudnak fogadni, akik nem, vagy csak homályosan emlékeznek régi életükre. Egyetlen orvos (Rába Roland) és egy nővér (Tóth Orsi) jelenti a személyzetet. Ekkor jelenik meg Bartonek (Nagy Ervin), a kétes hírű vállalkozó, aki megvenné az épületet, és sürgősen szüksége van arra, hogy a kezeltek eltakarodjanak. Tisztességtelen ajánlattal áll elő: az orvos svájci munkát kap, ha gyógyultnak nyilvánítja a betegeket, és állapotukat kihasználva félrevezeti őket, aláíratva velük, hogy hozzájárulnak a szanatórium elhagyásához.
Mind a négy őrültet játszó színész alakítása fantasztikus: megrázó, ahogy a tragikus események, melyek bármelyikünkkel megtörténhetnek, milyen könnyen taszítják az elmebetegség delíriumába a legtehetségesebb, szebb sorsra érdemes embereket. Lukácsot (Bánki Gergő), a híres matematikust szexuális problémák miatt elhagyja a felesége, a férfi hiába próbálja elérni éjjelente a nőt telefonon. Sápi Mercédesz (Monori Lili), a világhírű énekesnő Milánó és New York színpadjairól került a szanatóriumba. Oci néni (Kiss Diána Magdolna) és a fogorvos (Katona László/Nagy Zsolt) története szintén megmutatja, milyen vékony a határ a normálisnak és elmebetegnek felcímkézett emberek között.
Rába Roland jól személyesíti meg Dr. Szatmáryt, a pénztelenségbe és kudarcokba belefáradt orvost akit szintén nem sok választ el az őrülettől, bár itt-ott erőltetettnek és természetellenesnek éreztem a játékát. Nagy Ervin valósággal remekel minden bajok okozója, Bartonek, a gátlástalan vállalkozó szerepében. A szanatórium lakói közül Dóra (Tóth Orsi), a nővér áll a leginkább közel a normális emberek világához, ő talán a legizgalmasabb karakter, és az ő alakítása tetszett a legjobban. A darab során átélt tragédiák hatására róla is kiderül, a történtek után képtelen lesz visszatérni a realitás talajára.
„Egy társadalmat az jellemez leginkább, ahogy az elesetteivel bánik.” – a Vígszínház ajánlójában álló idézet tökéletesen ideillik. A darab nagyon hitelesen mutatja be a társadalom felelősségét az elmebajban (vagy bármilyen más betegségben) szenvedőkkel történő bánásmód terén. A cselekmény ugyanakkor a szomorú sorsú karakterek belső küzdelmeit is remekül megjeleníti, végzetük megjósolható és tragikus, akárcsak egy ókori görög dráma szereplőié. A csaknem három órás előadásnak ugyanakkor jót tett volna egy szünet, a hangok, fények és rendkívül kreatív színpadtechnikai megoldások a kiváló dramaturgiai elemekkel együtt ugyanis konstans feszültséget tartanak fenn a nézőben a darab teljes időtartama alatt. Kockázatok és mellékhatások jelentkezhetnek még akár néhány órával az előadás után is: például előfordulhat velünk, hogy nyitottabbá válunk a hozzánk nagyon is hasonló, szenvedő embertársaink zárt világa felé.