Festékfürdő a Trafóban – Hollók

Nagy lelkesedéssel ültem be a rengeteg embert vonzó, teltházas előadásra a Trafóba, mégis inkább vegyes érzésekkel távoztam. Nagy József és Szelevényi Ákos performansza sok kérdést felvetett bennem erről az estéről és a kortárs művészetről úgy általában, de hogy ezek megválaszolása is sikerült-e számomra, abban nem vagyok biztos.

A színpad és a nézőtér totális sötétségbe merült, ebben az áhított csendben vártuk a kezdést. Érdekes érzés volt több mint száz ember lélegzetét és testének mocorgását érzékelni a teljes feketeség leple alatt. Ekkor megpillantottuk egyik művészt a színpad közepén, szaxofonnal a kezében. Recsegni, ropogni, nyivákolni és ricsajozni kezdett a hangszeren, nyilvánvaló, hogy nem is a szó hagyományos értelmében vett „zene” előállítása céljából. De mitől zene a zene? – merült fel tudatomban az első kérdés.

Társa ezalatt egy megvilágított fehér papírvászon mögött állva fekete filctollal rajzolt, csak az árnyékát láttuk, és azt, amit rajzol. Nekem úgy tűnt, mintha a “zene”ritmusára a hallott zajokat akarná képpé alakítani. A kortárs művészek gyakran szeretnék összekapcsolni a különféle művészeti területeket: hangokba színeket, illatokat belelátni, szagokat, tapintásokat megzenésíteni. Vajon erre láthattunk egy kísérletet, vagy mindezt csak én képzeltem be magamnak?

A következő jelenetben a ricsajozós szaxofon vinnyogtatása helyett dobok és húros hangszerek püfölésével folytatódott a darab, miközben az iménti rajzoló kijött a papír mögül. Ezúttal egy fehér felület előtt állt, a nézőknek háttal, és szalmaszálkötegeket mártott sűrű fekete festékbe, majd a zene ritmusára a vászonra csapkodta őket. Ez vajon azt jelenti, hogy a művész egy idő után kijön a vászon (műterem, alkotói magány) rejtekéből és az emberek elé mer lépni? Viszont még így is “háttal” áll nekik,  az alkotásra figyelve, és nem a nézőkre. Ez a helyes alkotói attitűd? Megmutatni magad, de a műre összpontosítani? Vagy már megint belemagyarázok valamit?

Ezt követően homok kezdett hullani egy plafonra szerelt zsákból, és színészeink fémcsöveket tartottak alá, kellemes, csilingelő zajokat hozva létre ezzel.

Végül bekövetkezett a legdrámaibb rész: az egyik emberünk tetőtől talpig elmerült egy festékes hordóban miközben társa folytatta a ricsajozást. Majd váratlanul előbukkant, rángatózó táncba kezdett, őrült módjára csapkodva festéktől csöpögő végtagjaival, végül idegbeteg fetrengésbe kezdett egy padlóra fektetett vásznon, új képet létrehozva, immáron a testét használva ecsetként. Ez vajon azt jelenti, hogy a művész személyiségének teljesen el kell merülnie a műalkotásban, egész lényét beletolva a mű megszületésébe, amelyet akár az őrület árán is létre kell hoznia?

A fentiek mellett még számos kérdés vibrált bennem a zárást követően: vajon improvizációt vagy előre megtervezett jelenetet láthattunk? Az előadás inkább arról szólt, hogy ők jól érezzék magukat, miközben csinálják (szinte önkívületi állapotban voltak a művészek, viszont ezúttal ezt az érzést rám, mint közönségre nem sikerült átragasztaniuk), vagy az volt a cél, hogy én, mint néző jól érezzem magam? Egyáltalán a művészetnek célja az, hogy én, a befogadó jól érezzem magamat, vagy hogy a művész jól érezze magát? Egyáltalán cél, hogy bármelyikünk jól érezze magát? Ideális esetben persze mindkettőnknek tetszik, de ha ez nem jön össze, akkor mi van? A nézőnek tetsszen a végeredmény, vagy az alkotó legyen elégedett?

Vajon az (is) a mondanivalója, ami bennem megfogalmazódott, vagy ez csak az én butaságom? Esetleg nincs mondanivalója? Esetleg ezer mondanivalója lehet, attól függően, hogy ki, hogyan értelmezi? A belemagyarázás révén részt vehetek nézőként az alkotói folyamatban? Van jogom ehhez? Tovább szőhetem a történetet (darabot, zenét, könyvet, festményt, verset) önmagamban? Vagy az alkotás a művész kiváltsága, én pedig érjem be a befogadó szerepével, és ne akarjak mindent megérteni, kussoljak és örüljek a jegyemnek?

Sajnos nem tudtam maradni a darab után a művészekkel megszervezett beszélgetésre, (Barabás Lőrinc koncertjére kellett rohannom, amelyről a beszámolót itt találjátok meg). Úgyhogy, ha valaki ott volt, akkor hálás lennék, ha segítene nekem megválaszolni ezeket a húsba vágóan fontos kérdéseket.