Egyáltalán ki engedte be magukat ide? – faggatta a Pesti Színház nézőit Bieder József kellékes csütörtök este. Ez a „memolexiás”, (nagyon is) majdnem-színész figura nem először tette ám fel a kérdést. Kern András monodrámája 2008 óta fut a Pesti színpadán, én mégis csak most láttam először. Azt a leborult szmötyiropogósát! – mondaná erre a mi Józsefünk. Hogy megnézze-e az, aki még nem látta? Meg. És hogy kit kell keresnie? A kellékest.
Bieder József színházi kellékes leginkább lámpákkal, poros tárgyakkal, Jägermeisteres üvegekkel és üres nézőtérrel találkozik a munkája során, nem meglepő hát, mennyire meghökken, amikor azt tapasztalja: több száz szempár szegeződik rá. Kern András, mármint Bieder azért csak összeszedi magát, és előbújik az oszlop mögül, ahonnan először félve tekinget ránk. Ránk, nézőkre, mert mi bizony azok tetszünk lenni, már csak úgy kinézet alapján is, ahogy hamarosan megállapítja.
De nincs mit tenni, a helyzet, ahogy szokott, fokozódik. A nézők nem hajlandóak szépen hazamenni (még mindig jobb itt, mint otthon), és „Sanyibazmeg”, a telefonon hívogatott munkatárs sem hisz szegény Józsefnek. Azt gondolja, megint ivott valamit, pedig nemsokára megtudjuk, hogy már egy hete nem alkoholista, és legfeljebb kólázni szokott, felespohárból.
Bieder József hiába hajtogatja, hogy ma nincs előadás, éppen ő a legnagyobb garancia rá, hogy semmi sem marad el. Miután a nézők mégis a helyükön ülnek, Bieder jobb híján mesélni kezd. Mesélni mindenről. Először is értekezést kapunk arról, mi a különbség a díszlet és a kellék között. A kettő ugyanis nagyon nem ugyanaz, sőt, az összehasonlítás megoldhatatlan problémákhoz is vezethet. Mindenesetre az előny a kellékeknél van: “kellék az egész világ, és kellék benne minden férfi és nő” – halljuk az intelmet.
Aztán indul az anekdotázás, a parodizálás, úgyszólván megjelenik a kellékesben Kern, a parodista, miközben végig ott marad Bieder és az ő nevettető, kudarcokkal teli statiszta-múltja is. De hogy is maradhatott volna ki Kern András, aki a Parti Nagy Lajos által átszabott Streul-darabban saját emlékeit is feleleveníthette? Talán nem a legjobb kifejezés, de érthető, miért tartják jutalomjátéknak ezt a színészileg egyébként nehezen elvégezhető feladatot. Kern megmutathatja, hogy néz ki nála a gondűző szórakoztatás, ami szerinte – és azt hiszem, valóban igaza van – érthetetlen módon törpül el folyton a tragikum mögött.
A kellékes már csak azért is ajánlott a kóros színházfüggőknek (bár ők valószínűleg maguktól is hamarabb eszméltek), mert olyan kulisszatitkokat tudhatnak meg, amiket egyébként sehol. Például, hogy mi köze a reflektornak a síráshoz, vagy hogy miért nem szabad kenyeret és csokoládét enni a színpadon. Ám nemcsak a színházról és a múltról van itt szó: képbe kerül a család, a gyerek, aki épp azt csinálja, amihez nincs tehetsége, és ott van Zsani is, a 19 éves segéd, akibe kicsit valóban szerelmes lett ez az idősödő kellékes. Ott vannak, de csak szavakban. Valójában Kern és Bieder kettőse, ötvözete tölti be a színpadot.
Persze ebből is lehetett volna komor, lesújtó darabot írni. Szólhatott volna az életében csalódott, megöregedett senkiről, a kellékesről, akit senki sem lát, és akiről senki sem vesz tudomást. Bevallom, talán tetszett is volna ez a fajta értelmezés, de akkor tovatűnt volna minden, amit így megkapunk. A hangos nevetések, a műsor közbeni tapsok, a cinkos kikacsintások és az az édes-bús záródal az énekesként sem utolsó Kerntől… „Egy senki, a maga erejéből…”