Régóta szerettem volna lakásszínházba menni. Vajon milyen az, ha a megszokott színházi élményt egy gyönyörű épületben elhelyezkedő, ragyogó színpad és a tágas nézőtér helyett egy sokkal szűkebb, meghittebb és intimebb zónában kell átélnem. Az igazat megvallva, nagyon más. A KoMoD Éjszakai Színház PszichoAn(n)alízis című darabja Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének modern korba helyezett, színpadra álmodott átiratáról van szó, a beharangozó szerint „kicit cípősz” humorral és némi freudi analízissel megspékelve.
A Királyhágó utcába kell mennünk, egy hangulatos polgári lakás a helyszín. Belépve egy negyven fős, székekkel megrakott nézőteret láthatunk. Hogy hol ér véget, és hol kezdődik a színpad, az nem egyértelmű, mert a kettő egy térben van, csak a vélhetően díszletnek használt régi zongora és zuhanyfüggöny jelzi, hol a határ néző és színész között. A ruhatár, a pénztár és a mosdó a “belle époque” hangulatát idézi, a tárgyak lomtalanítás-előéletük ellenére ízlésesen vannak elrendezve. Korlátlan ásványvíz- és málnaszörpfogyasztás jár a jegyhez.
A sztori tehát Kosztolányi Édes Annáját helyezi egy mai magyar közegbe. Az újgazdag család új cselédet vesz fel. A Vízynének meghalt a gyermeke, bánatát drogba folytja, Vízynek kétes üzelmei vannak. Ebbe a közegbe érkezik meg Anna, az új szolgáló. Nincs semmije, csak egy bőrönd alakú üvegtáblája, fénylő karácsonyfaégő-szerű kábelekkel. Ez tulajdonképpen az elméje, ide fut be minden őt érő inger. A modern átirat itt-ott sántít, Kosztolányi korában ugyanis a cselédek helyzete komoly társadalmi problémát jelentett, ma már ez a réteg nem, vagy nem úgy létezik, mint akkoriban. Remek azonban az újgazdag magyar milliomosok ábrázolása. A bulin a beszélgetések olyan sekélyesek, hogy közmondások egymáshoz dobálásban merülnek ki, tulajdonképpen mindenki csak az est fénypontját jelentő kokainozásra vár, amelyet tejszínhab szimbolizál, szintén zseniálisan. Egymás párjával összejönni szabad. Anna DJ-ként, kívülről szemléli a történéseket, nem vesz részt sem a partin magán, sem a saját életében, csupán megfigyelője és elszenvedője az eseményeknek.
Az első felvonás nagyon vontatottra sikeredik, hisz Anna megérkezésén és a környezet bemutatásán túl nem igazán történik semmi. A második azonban túl tömény, a cselédet elcsábító Jancsi úrfi megjelenése, néhány napig tartó „szerelmük”, a szobalány vetélése, a gyilkosság, végül elméjének an(n)alízise mind a második felvonásba sűrűsödik, túl emészthetetlenné téve azt.
Anna karaktere nagyon erőtlen, kivéve a szenvedés időszakában. A fájdalmat átélő gyermeki nőt remekül alakítja, az elfojtás, a tűrés pillanatai nem hitelesek, közönyösnek tűnhet, sokkal inkább, mint elfojtónak. Vízyné és Patikárius Jancsi jóval több figyelmet tud magára vonni a színpadon. Vízyné átváltozásai – hol unatkozó, hisztérikus milliomosfeleség, hol zsarnok úrnő, hol gyermekét gyászoló anya – lenyűgözőek. Patikárius Jancsi Kosztolányi korában duhajkodó világfi, jelenünkben ő a zenei tehetségkutató győztese, aki a mának él, másokkal nem törődik és élvezi az életet, de jövője és értékessége egyaránt bizonytalan.
Remekül operál a darab a zenével és a fényekkel, az érzelmek felkeltésében nagyon fontos szerepe van mindkettőnek. A minimalista díszlet ötletességében nagyszerű, a kevés elem sok dolgot jelképezhet. Anna szobája a cserépkályha tetején van, a többiek fölött – talán erkölcsi értelemben is. A központ végig a színpad közepén álló zongora marad, funkciója változik, néha Vízyék nászi ágya, néha DJ pult, de az anyagozós milliomos party vendégei is ekörül gyűlnek össze. Egy másik szuper elem a zuhanyfüggöny. Ez az, ami felfogja Vízyék elvesztett kislányának vérét, Anna és Jancsi rúzzsal rajzolt szerelmes szívét, majd Vízyné ringató kezében újra halott kisbabává változik. A zárójelenetben végül ez a függöny zárja körbe Annát a pszichoanalízis során – mint ahogy bennünket is körülölel, időnként pedig börtönbe zár saját valóságunk, a bennünket ért élmények lenyomata. A világot csak ezen a homályos textúrán keresztül láthatjuk.
Az analízis lenne a cél – ígéri a beharangozó. Annak elemzése, hogy meddig tűrjük a bántást anélkül, hogy visszaütnénk. Meddig forrhatnak az elfojtott érzelmek anélkül, hogy agresszió formájában törnének a felszínre? Azonban a színpad közelsége annyira beszippant, és oly mértékben magával ragadnak a darab érzelmei, hogy lehetetlen volt számomra „elemző” attitűdöt felvenni. Ez a darab nem analizál. Nagyon is megél, átél, beleél, magával sodor. Ez persze nem baj. Az elemzés-motívum csak a végén jelenik meg, amikor is a Freudként is felfogható orvos (talán az egyetlen, aki emberi együttérzéssel kezeli Annát) a lány érzelmi áramköröket tartalmazó tábláját vizsgálja.
Összességében tetszett a darab, az apró hiányosságok ellenére a KoMod a budapesti színházi paletta érdekes színfoltja, így érdemes még tesztelnem őket a jövőben is.