A k2 Színház idén ősszel megkezdi negyedik évadát, melyben a hivatalosan is elismert, független színházi műhely két, egymást követő premierrel is fellép a MU Színház színpadán. Eddigi pályafutásuk alatt már elnyerték a Thealter Helyspecifikus Projekt Fődíját, a FESZ “legígéretesebb pályakezdő”, illetve a Jurányi-díjat is. Az érdeklődők október 14-én Robert Merle Mesterségem a halál című műve nyomán készült Hűség című előadásukat tekinthetik meg Benkó Bence rendezésében, 15-én pedig a Szophoklész: Antigoné című darabot láthatják, melyet Fábián Péter rendez.
Hogy kicsit bemutassalak benneteket, egy független társulat vagytok, nagyjából 7 évvel ezelőtt, pár színészhallgató társaddal az akkori egyetemeteken, Kaposváron alakultatok meg. Honnan jött a k2 elnevezés?
Fábián Péter
Fábián Péter: Amikor 2010 nyarán nekivágtunk első előadásunk megtervezésének, még nem foglalkoztatott minket az állandó társulattá alakulás gondolata, inkább csak jól akartuk magunkat érezni nyáron, és végre tanári “felügyelet” nélkül színházat csinálni olyan témáról és úgy, ahogyan mi szeretnénk, és nem utolsó sorban olyan embereket magunk köré gyűjtve, akik hozzánk hasonlóan vágytak arra, hogy a színház nyelvén artikulálják az őket érintő problémákat. Aztán sorban születtek az előadások, és közben kialakult egy olyan összetartó közösség, amelynek egy része elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy az egyetem után is együtt maradjon.
A k2 elnevezés már nem emlékszem, hogy jutott eszünkbe. Csak akartunk valami könnyen megjegyezhető nevet. Példaképünk volt a Krétakör társulat, talán nekik akartunk adózni a k-val, meg hát ez Kaposvárra is utal, ahol színész-hallgatók voltunk. És persze a híres hegycsúcsot jelenti, ami a második legmagasabb a világon. Nagy dolgokat szándékozunk tehát létrehozni, de tudjuk, hogy mindig lesz még hová törni – ha nagyon meg akarom ideologizálni, ezt is jelképezi a k2 elnevezés.
Mióta felkerültetek Budapestre állandó bázishellyel nem rendelkező társulatként működtök. A szenvedély mellett mi az, ami ezen az – néha talán nehézségnek számító – állapoton felülemelkedve azóta is összetart, és kitartó munkára ösztönöz benneteket?
Benkó Bence: A szenvedély mellett a függetlenség. Olyan értelemben, hogy valóban azt csinálunk, amit akarunk és úgy, ahogyan azt mi a legmegfelelőbbnek tartjuk. Ismerjük egymást, barátságokról van szó, családias hangulatról és ezek alapján egy érdekes munkakapcsolatról. Igazán azt csináljuk, amit szívünk szerint szeretnénk. Azt hiszem, ameddig a közös ügy ott lebeg a szemünk előtt – valódi, őszinte színházat csinálni magunkról és a világról, amelyben élünk -, addig létezhet ez a kis „szövetség”, hiszen senki sincs szerződtetve, az adott szavunk űz be minden reggel a próbaterembe. Persze nem ennyire idilli a dolog, vannak súrlódások, veszekedések, sértődések, de ezek jobbára mind megbeszélésre kerülnek és pont azért, mert mindenkinek érdeke, hogy olyan helyen dolgozzunk együtt, ahová érdemes „bejárni”. Mert számíthatunk a másikra, mert figyelünk egymásra, igyekszünk tanulni és tanítani. Így aztán örömmel vagyunk együtt „civilben” is, társasozunk, iszogatunk, szórakozunk – és az esetek többségében ugyanilyen örömmel zajlanak az alkotófolyamatok is. (Ez pont olyan mondat, ami után oda szokták írni az újságoknál, hogy „nevet”.) Azt még azért megjegyezném, hogy hála az égnek, ez alatt a nem is oly sok év alatt a csapat tudott egyről a kettőre jutni, aztán háromra… most nem is tudom, hánynál tartunk, de tartunk. Talán ez is sokat nyom a latba. Hogy közös munkánk van ebben az egész bolondságban, amiben önként és dalolva részt veszünk. Haladunk szépen, lassan, de előre – és mindmáig úgy, hogy szabadok tudunk maradni. Haladunk és van is még hová, de addig jó nekünk.
Az október 14-én látható Hűség című bemutatótok Robert Merle: Mesterségem a halál című híres művén alapul. Hogyan esett a választás a regényre?
Benkó Bence: Még régebben olvastam a regényt és igencsak megtetszett Merle „pofátlan” gesztusa: fogja a második világháború legnagyobb halálgyárosát és egyszerűen, tömören, objektíven, lényegre törően – persze kissé konstruáltan – elmeséli az ő élettörténetét. Ráadásul egyes szám első személyben.
Ez az a „pofátlan” gesztus, ami elsőként megfogott a regény olvasása közben és amely miatt arra gondoltam, érdemes volna színházi keretek között is foglalkozni az anyaggal. Hogy rákényszerít egy kényelmetlen, elemzői attitűdre olyasvalakivel kapcsolatban, akit – ahogyan én is tettem -, természetesen nem akarunk megérteni és azonnal eltartjuk magunktól a személyét, noha érdemes elgondolkodni azon, hogyan jut egy ember, egy ország, egy nép pillanatok alatt az övéhez hasonló helyzetbe. Tömör és zavarba ejtő drámai helyzetbe kerülsz, ha figyelmesen olvasod a regényt. Remélem, hogy az előadást nézvén is hasonló élményekben lehet része a nézőnek.
Október 15-én mutatjátok be Antigoné című előadásotokat a MU Színház színpadán. Az alapmű a legnagyobb klasszikus egyik, ha nem a legnagyobb műve. Felmerülhet a kérdés: lehet-e még újat mondani? Az adaptációtok miben lesz különb, mint más feldolgozások?
Fábián Péter: Szerintem mindig lehet újat mondani és sohasem. Amit mi fontosnak tartunk ma ebből a történetből, az valószínűleg már korábbi előadásoknak is fontos volt egykor. Nem állítom, hogy feltaláltuk volna a spanyolviaszt, az Antigoné egy még sosem látott értelmezését. De ahogyan ma, itt és most tud reflektálni ez az értelmezés arra, amiben élünk, élnek a diákok, az, ha nem is forradalmian új, de forradalmian fontos. A mi adaptációnk attól nem unalmas, hogy a nézője jelenéből indul ki, miközben hű marad az eredeti mű gondolatiságához is: az elsősorban középiskolás diákoknak készült előadás ugyanis egy irodalomóra keretébe ágyazza az Antigoné-történetet, és megkísérel párhuzamokat keresni a diákok hétköznapi problémái és a nagy klasszikus által felvetett kérdések között.
Az előadásotokban mennyiben formáltok, és jelenítetek meg saját, személyes véleményt, esetleg aktualizáltok? Emellett mennyiben követtétek objektíven a történetet, adott esetben a szöveget?
Benkó Bence
Benkó Bence: A társadalmi változások, feszültségek, válságok és az ezek generálta torzult indulatok és félelmek nagyon maiak. Ahogyan a regényt sem tartom Holokauszt-regénynek, úgy az előadásunkat sem Holokauszt-előadásnak – sokkal inkább egy példázatnak arról, hogy mekkora felelősségünk van abban, hogy milyenné tesszük a környezetünket. Önmagunk megismerése és megkérdőjelezése – azt gondolom – fontos lépcsőfok az egészségesen kritikus szemlélet kialakulásához – ehhez pedig Merle kiváló alapot biztosított a regényével. Odadobja eléd a történetet, hogy kezdj vele valamit. Felpiszkál. Persze beszéltünk róla, hogy bizonyos részeit aktualizáljuk – Sándor Júliával, a dramaturgunkkal-, de rájöttünk, hogy sokszor ijesztően mai mondatok hangzanak el a regényben, így erre semmi szükség. Önmagáért beszél.
Ugyanakkor Zewde Eszter drámainstruktor és Radnai Fruzsina pszichológus segédletével az előadás mellé iskolai csoportok számára előkészítő foglalkozást és/vagy feldolgozó foglalkozást tervezünk, amely – reményeink szerint – képes lesz külön-külön is körüljárhatóvá tenni egy-egy problematikát. Így maga a Hűség egy önmagában is „fogyasztható” produkció lesz, amelynek történetét, helyzeteit, felvetéseit ugródeszkának használva igény szerint beszélgetésre invitáljuk az érdeklődőket.
Fábián Péter: Nem hiszek abban, hogy létezik objektív művész, aki képes teljesen kívülről rálátni egy problémára. Persze egy előadás állítása lehet éppenséggel az is alkotók részéről, hogy nem érdekli őket a probléma, csak a szórakoztatás. Ez is egy vélemény, elfogadom, de nem hiszek benne. Az Antigoné esetében is megjelenik nekünk, alkotóknak a véleménye, de ezt semmiképpen sem akarjuk ráerőltetni a nézőkre, sőt az előadás legfőbb célja vita gerjesztése Antigoné, Kreón, vagy akár Isméné igazságáról.
Mivel teljesen a jelenbe helyeztük, beszélhetünk aktualizálásról az Antigoné esetében. Sőt igazság szerint ez az előadás inkább egy Antigoné-parafrázis, egy közös gondolkodás eredménye az eredeti mű problematikájáról. Aszerint írtunk, improvizáltunk a szöveghez, illetve variáltuk azt, hogy mire akarjuk helyezni a hangsúlyt. A cselekményt sem hagytuk sértetlenül, csak azt a részét használtuk fel, ami eredeti célunkat szolgálta: az autoritás és az egyén viszonyának vizsgálatát. Öntörvényűen bántunk tehát a klasszikussal, de ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy Szophoklész is hozzájárulna a dologhoz, sőt örülne neki, ha látná, hogy fontos ügy miatt cincálják szét a drámáját.
Ha jól tudom, sokszor mindenféle különösebb kellék nélkül játszotok. A szóban forgó előadásaitokban milyen képi világra, látványra számíthat a néző?
Benkó Bence: Vannak előadásaink, amelyek igazán minimális eszköztárat igényelnek a színészi munkán kívül, ez kétségetlen, de csináltunk már három felvonásos operettet díszlettel, jelmezzel, zenészekkel. Engem személy szerint mindkét véglet izgat, de a jelenleg bemutatásra kerülő két előadásunkban, az Antigonéban és a Hűségben valóban kifejezetten arra építettünk, hogy utaztathatóak legyenek, iskolákban is elő tudjuk őket adni és a lehető legkevesebb kelléket használjuk hozzájuk. A Hűség próbáinak kezdetén is felmerült, hogy mi mindent lehetne használni a történet elmeséléséhez – most pedig ámulattal vegyes izgalommal állítom, hogy csodákat lehet művelni néhány darab krétával és szőlőcukor-porral. Na meg három kiváló és lelkes színésszel.
