Közösségi színházként a MU Színház legfontosabb, hat éve tartó projektje, a MU Színház 60+ programsorozat, melynek során a szépkorú előadók már több különböző (színházi nevelési, közösségi és vitaszínházi) előadásban bemutatkozhattak. Most ugyanez a civil közösség egy táncelőadást hozott létre. A Testnapló próbafolyamata során kibontották testük és mozgásuk történetét, továbbá megfigyelték annak karakterisztikáját és beidegződéseit. A produkció – részvételi jellegével – hasonló önmegfigyelési utazásra invitálja a nézőket.
A sikeres bemutató után a színházban március 11-én és április 11-én az előadók mellett a közönség is lehetőséget kap, hogy önmagával kapcsolatban elmerülhessen a következő gondolatok mentén: milyen szokások és utasítások, visszajelzések és bálványok mozgatnak minket? Milyen emlékeket őriz a testünk, és milyen olyan helyzetekbe hozzuk, amikre jó lenne majd emlékezni?
Szemessy Kingával, az előadás koreográfusával a kortárs táncelőadások trendjeiről, testünk üzeneteiről, felfedezésekről, önkifejezésről beszélgettünk.
Mesélj egy picit magadról. Táncos antropológus végzettséggel rendelkezel. Hogyan látod a mai magyar kortárs tánc helyzetét, milyen érdekességek fedezhetők fel nálunk?
Hát ez egy igen átfogó kérdés, amiről könyvek íródnak. A finanszírozási lehetőségek úgy hiszem, nagyban befolyásolják az alkotói ihletet – amíg az interdiszciplinaritás volt pl. a nemzetközi pályázatok fő fókusza, addig azzal operáló művek készültek, míg most az aktív polgáriság/aktív nézőiség a trendi. Ennek kapcsán kételkedést, és aktivista lendületet egyszerre érzékelek: van értelme előadásokat fabrikálni, miközben mészárlásokkal, gyűlöletbeszéddel és műanyag-tengerekkel vannak tele a hírek? Nem lenne égetőbb jogszabály-módosításokért tüntetni, vagy önkénteskedni az egészségügyben? Lehet, viszont a színház és a művészet általában lehetőséget nyújt új, alternatív, netán jobban működő világok megteremtésére és tesztelésére, aminek tapasztalata aztán minden szorult, felelősségérzetet keltő helyzetben velünk lehet. Összefoglalva tehát, az emberiesség és a közös, élhető világ újradefiniálására való szándékot sok kortárs tánc előadásban tetten tudom érni.
Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktoranduszaként alkotásaidban a közösségi és részvételi táncelőadások formáit kutatod. Milyen eredményekre jutottál a Testnaplóval kapcsolatban?
Ez a projekt nem szolgált semmilyen eredmény-termelő célt és nem is fog feltétlenül önálló fejezetet képezni a leendő disszertációmban. Elsősorban a 2016-os, Bakelit Multi Art Centerben előadott változattal tudom összehasonlítani, amiben hat, tánccal nem feltétlenül profi szinten foglalkozó fiatal szerepelt (köztük a most is fellépő Golub Jana és Szilágyi Krisztián is). Akkor egy húsz perces, “érinthetetlen” koreográfia, kvázi kórusmű készült, ami a kiállítás egy állomását képezte, és folyton ismétlődött. Annak a kutatási stációnak az volt a célja, hogy kialakuljon egy módszertan, ami engedi a résztvevők testtörténeteinek előcsalását, de mégse esik át a terápia és a kontrollálhatatlan ön-kitárulkozás oldalára. Azaz hogyan működik az autobiográfia a táncszínpadon. Ebben nagyon inspirált egy végtelenül intenzív, 2015-ös próbafolyamat is, amikor Dömötör Judittal a Szuterénen dolgoztunk. A mostani előadásban főként egy kétellyel bővült a tematika: tényleg mi írjuk a testünk történetét? Tényleg mi vagyunk annak mozgatói? Felfoghatjuk-e egyáltalán, mi a testünk, hogyha mindig tőle idegen nyelven (pl. szavakkal) kell dekódolnunk a működését? Nagyon limitált a szótárunk arra, hogy a háziorvosnak vagy egy pszichológusnak elmagyarázzuk, hogyan érezzük magunkat.
A Testnapló című táncelőadásban a MU Színház szépkorú civil közössége áll színpadra. Hogyan zajlott a próbafolyamat?
A program úgymond “játszó ruhás” és “kézműveskedős” etapokból állt, annak függvényében, hol tudtunk próbálni. Ezt kiegészítették az otthoni “írós házi feladatok”, ami általában a próbák végi beszélgetések egyéni továbbgondolása, lenyomatolása volt. Mindegyik rész a ki vagyok, mi mozgat meg (fizikailag és érzelmileg) kérdések köré szerveződött, néha esetleg konkrét problémák körbejárásával: mit gondoltok arról, hogy van idősek számára fenntartott hely a buszon? Jó ez? Segítség? Vagy nyomasztó bélyeg, és szabadság-korlátozás? Tánctechnikailag a szépkorúak esetében a gyakran nyomasztó mértékű önállóságra építő improvizációs készséget, és az “elkattanós” absztrakt gondolkodást kellett fejlesztenünk – az ilyen értelemben merészebb Jana és Krisztián ebben hatalmas motivációs húzóerő volt. Nekem a rövid mozgásszekvenciák betanítása volt leküzdendő feladat, mert a “megmondósság” erős ellenérzést kelt bennem, hiába tudom, sokaknak komfortosabb a tiszta utasításokat követni.
Mennyire van jelen az improvizáció az előadás során?
Teljes erőbedobással. Van egy lazán vázolt kotta, amit többnyire a zene és a fény szervez, de ettől mindenki eltérhet az aktuális testérzetei, vagy például a nézőkkel létrejövő élményei miatt. Az előadók mozgását a jelen és múlt egyaránt szervezi: vannak betanult, többnyire táncos referenciákat (Lábán Rudolf mozgáskórusait, Pina Bausch: Kontakthof darabját, a Dirty Dancinget, a diszkótáncot) megidéző koreográfiák, de szabadon újraértelmezhető, improvizációra sarkalló instrukciók is. Ez utóbbi, illetve Kutyifa Gigi immerzív térszervezése szintén idézetek: a posztmodern táncosok, ill. a neo-avantgárd korszakának kísérleteivel kacsintanak össze. Nagy a bizalmam a csapatban: minden táncos autonóm módon ugrálhat az adott mozgáslehetőségek közt – ezért minden egyes előadás nagyon különböző.
„… úgy gondolunk a testre, mint egy archívumra. Rögzít, katalogizál és újraszervez minden élményt, amit addig átéltünk: sérülést, csókot, egy szép táj látványát, s ahogy a piros lámpa megállított a zebránál. A test emlékezik és közben máris új emlékeket gyárt.” Milyen visszajelzéseket kaptál az előadóktól saját testük, élményeik kapcsán? Hogyan elemeztétek az előadókkal a felmerülő impessziókat, melyek az alkotófolyamat során kerültek felszínre?
Fontos metodikai lépés volt, hogy kerüljük a mélyreható elemzést. Többször mondtam a táncosoknak, hogy nyugodtan írják vagy rajzolják le, mozogják ki az első feltörő emlékeket, mert nem fogjuk megbeszélni őket. Nincs kompetenciám az esetleg felszakadó sebek lélektani elvarrására, így amikor láttam, hogy megszületett egy érzékeny tartalomra utaló mozdulat, azt gyorsan kompozícióba szerveztem, és különböző formai/technikai módosításokkal (pl. más irányba helyezve, szűkebb térben előadva, felgyorsítva) addig ismételtük, míg létre nem jött egy kényelmes eltávolodás. A történeteink úgy vannak kitéve a színpadra, hogy azokat verbálisan szinte sose fogalmaztuk meg.
Találkoztál olyan példával, ahol az előadó a próbafolyamat során komolyan átlépte valamelyik lelki/testi határát? Ha igen, mesélj, milyen eredmény született?
Emlékszem egy momentumra, amikor Janával összenéztünk és elképedésünkben nagyot káromkodtunk. Az egyik előadás után úgy éreztem, hogy a terünk és az előadás akciói nem csak a nézőkre hatnak túlburjánzó, sokkoló jelleggel, hanem minket is kapkodásra, zsibongásra ösztönöztek. Ezért az egyik próbán hosszú percekig csak másoltuk, a testünkre vetítettük azokat a vonalakat, amiket láttunk a színházteremben. Végtelenül szimpla gyakorlat, de ha néznek, három perc alatt is kellemetlenné tud válni, mert frusztrál, hogy nem vagy elég virtuóz vagy innovatív, sőt esetleg ráunsz az egészre. Ez a próbafolyamat elején megugorhatatlannak tűnt. Abban a pillanatban viszont nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki képes lett iszonyat elkötelezetten viselni a saját egyszerű, esetleg béna, infantilis mozdulatait – nincsenek ítéletek, csak jelenlét. Ezt – bár mi nem akartuk üzenetként közölni – sok néző szabadságként olvassa.
Milyen narratíva írható le a Testnaplóban?
Szándékunk szerint semmilyen, de iskolás korunktól sztorit és értelmet kiolvasós művészet-befogadásra vagyunk trenírozva, így biztos, hogy mindenkiben kialakulnak történetek. Ez igazából, ami engem elvarázsol: nem tudjuk, hol vagyunk, amikor együtt vagyunk. Valaki a MU-ban, valaki egy romantikus prágai emlékben, más a Holt-tenger vizében, vagy egy pszichedelikus, hetvenes évekbeli hippi buliban. Valaki az izzadó ruhájában, más a kényelmetlen reflektorfényben, netán egy filctoll alatt, vagy a kamera mögött. Hogy ez vajon a minden szintű, vagy a sosem találkozás állapota, arra nincs válaszom.
Mik a jövőbeni terveid?
A legtöbb színtér, ahol és amin manapság dolgozok, vezető vagyok; szóval jó lenne kicsit vezetett szerepben is lenni. Vágyom, hogy kurzusokon, konferenciákon, esetleg ismeretlen vidékeken legyek és csak szívjam magamba a felfedezéseket.
A MU színház: Testnapló című előadásról bővebb információ a MU színház honlapján tekinthető meg.