A Városmajori Színházi Szemle legjobb előadásának díját idén a Tóték nyerte el. Az Örkény István műve alapján született darabot Béres Attila rendezte. A június 18. és július 10. között megrendezett Szemle versenyprogramjába hét vidéki színház egy-egy előadását válogatták be, köztük a Miskolci Nemzeti Színházét is. Béres Attilával, az előadás rendezőjével, a teátrum igazgatójával beszélgettünk.
B.A.: Azt gondolom, hogy minden díj fontos. És mivel ez egy szakmai díj, így még fontosabb. Igazgatóként azt mondanám, hogy ez az elismerés annak a munkának szól, amit mi itt a színházban végzünk. Rendezőként pedig elmondhatom, hogy nagyon szerencsés csillagzat alatt született az előadás. A darab erejét a benne játszó színészek, Görög László, Szatmári György, Nádasy Erika, Czakó Julianna, Molnár Sándor Tamás, Märcz Fruzsina és Kokics Péter adják. Nem véletlenül soroltam fel mindenkit név szerint. Meggyőződésem, hogy a színészi játék teszi igazán érdekessé, értékessé ezt az előadást a szemle szakmai zsűrije és a nézők számára is – az, ahogy ők heten egymással és egymásért játszanak.
„A Tóték olyan, mint a jó antibiotikum: gyógyítja a sebeket”
– Immár másodszorra tüntetik ki a Miskolci Nemzeti Színházat a Városmajorban, hiszen tavaly A tanítónő című előadás lett a legjobb előadás, a Tóth Flórát alakító Lovas Rozi pedig elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat. A sorozatos elismerés azt jelenti, hogy jó úton halad a színház?
B.A.: Remélem igen. Ez annak az együttgondolkodásnak az eredménye, amit én is fontosnak tartok egy-egy előadásnál. Hatalmas színház a miskolci, és nagyon sokszínű. De a sokszínűség mellett a teátrumot vezető művészeti tanácsnak két dolog igazán fontos: a minőség és az ízlés. A jó előadáshoz jó szöveg, jó rendező, jó társulat kell, és még akkor sem biztos, hogy minden úgy sikerül, ahogy elképzeltük. Mindenesetre mi arra törekszünk, hogy mindez meglegyen.
B.A.: Azért érdekes ez a dolog, mert a válasz rávilágít arra a kérdésre, amit számtalanszor tesznek fel nekem: mire jó a művészeti tanács? Fontos volt számomra a darab utolsó momentumának naturalista ábrázolásmódja, éppen ezért volt az az ötletem, hogy Tót véresen jön vissza a színpadra, miután négy egyforma részre vágta az őrnagyot. Hiszen a nézők így képileg is szembesülhetnek azzal, hogy valóban gyilkosság történt. Azt a befejezést viszont, hogy Ágika felveszi a véres bárdot, majd elindul a szülei után, azt Rusznyák Gábor, a művészeti tanács tagja javasolta. Miután megnézte az összpróbát, és a művészeti tanács összeült megbeszélni a látottakat, azt mondta: Attila, ezt szerintem így kellene befejezni. Ágika az, aki továbbviszi az őrnagy gondolkodását. Aztán az egyik próbán, amikor már megvolt a zárókép és az Ágikát játszó Czakó Julcsi elindult kifelé a bárddal, egyszer csak magától legurult a nézőtér felé a bábu is, amin az őrnagy ruhája volt. Szép lassan, szinte kísértetiesen gurult. Megtartottuk, beépítettük a befejezésbe. Az őrnagy bábuja megindul a nézők felé, hiszen a fenyegetés mindig jelen van.
–A tavalyi bemutató előtt azt mondtad, hogy a szélsőségek elleni küzdelem szülte meg benned ezt a Tótékat. Azóta sok minden történt a világban és hazánkban is. Gondolhatunk akár a Franciaország elleni terrortámadásra, vagy a menekültválságra. Most talán új értelemmel telhet meg az előadás, újra tud üzenni?
B.A.: Azt gondolom, hogy a szélsőségesség mindig egyfajta seb a társadalom testén, akár jobb, akár baloldalról beszélünk. Az előadás – reményeim szerint – pontosan rákérdez arra, hogy hová vezethetnek a szélsőséges gondolatok, hiszen az őrnagy tulajdonképpen diktatúrát hoz létre ebben a családban, terrorizálja a közösséget. Bízom benne, hogy ez az előadás olyan, mint a jó antibiotikum: talán begyógyít egy-két sebet…
