Kevesen tudják, hogy Jalta, ez a nyugodt, csendes, ám igen áttekinthetetlen város egy világrekord birtokosa: innen indul útjára a krími főváros, Szimferopol felé a világ leghosszabb trolibuszjárata. Három órás, és 86 kilométeres útja során számos történelmi, irodalmi és természeti látványosságban gyönyörködhetünk. Tartsatok velünk erre a nem mindennapi utazásra!
A Krím-félsziget Európa délkeleti csücskében, a Fekete-tenger hullámainak ölelésében fekszik, a magyar fővárostól körülbelül 1200 kilométernyire. A nagy távolság ellenére megközelítése viszonylag egyszerű, persze csak akkor, ha az emberben lakozik annyi kurázsi, hogy vonattal nekivágjon a közel kétnapos utazásnak. A magyar-ukrán határ mellett fekvő Csap városából napi egyszer közvetlen hálókocsival utazhatunk a félsziget központjába. Csapba Záhonyon és vasúti nyomtávváltáson keresztül vezet az út, amelyre Sztálin kora óta van szükség. A nép szeretett, bölcs vezére állítólag a német hadianyag-ellátás folyamatát kívánta megnehezíteni, amikor a nyugat- és közép-európai szabványtól “csakazértis” eltérő síntávolság alkalmazását írta elő.
Amint a hosszadalmas vasúttechnikai molyolást követően átlépünk a határon, egyszerre megváltozik a kép. A tájat és benne az embereket nézve úgy érezhetjük, nem csupán egy órát, hanem minimum 15-20 évet lépünk vissza az időben, amikor elhagyjuk Magyarországot. Ez bizony nem az a misztikus, egzotikus Kelet, amelyről a nagy földrajzi felfedezők álmodoztak és írtak óriási lelkesedéssel, hanem a szovjet időkből ittragadt körülmények, szokások és mentalitás hazája. Az ukrán átlagember nyersebb, mogorvább és türelmetlenebb, mint a magyar, idegennyelv-ismerete pedig – finoman szólva – nem könnyíti meg az idelátogató turisták dolgát. Első alkalommal az ukrán vasúti rendszert is idegennek érezhetjük: a vonatok jóval ritkábban és jóval nagyobb távolságokra közlekednek (néha egy teljes napon keresztül), ráadásul igen sok szerelvény kizárólag hálókocsikból áll, és hamar megtelik. Így aztán nagyon könnyen hoppon maradhatunk, ha nem szerzünk időben jegyet a kiválasztott útvonalra! Erre a célra a vasúttársaság internetes jegyfoglalási rendszerét érdemes igénybe venni.
Szimferopol – a Krími Autonóm Köztársaság fővárosa – a hatvanas évek óta büszke testvérvárosa a magyarországi Kecskemétnek (megbonthatatlan szovjet-magyar barátság). Ezt a kapcsolatot a két település azzal a gesztussal (utasítás-végrehajtással?) is megerősítette, hogy közterületet neveztek el egymásról. Kecskeméten Szimferopol tér, Ukrajnában Kecskemetskaya utca található. Más elnevezések a XXI. század elején is híven őrzik a múlt rendszer kiemelkedő személyiségeinek emlékét: Szimferopolban még Kun Béla, Zalka Máté, Marx vagy Lenin nevével is találkozhatunk. Ugyanakkor hétköznapi tárgyakról, trolibuszról, televízióról vagy éppen autóbuszról is neveznek el utcát.
A pályaudvar monumentális, hófehér épületén figyelemre érdemes a számos boltív, s az óratorony. Ez utóbbiról még a szimferopoli lakosok közül is kevesen tudják, hogy valójában víztorony, és azóta őrzi ezt a funkcióját, hogy 1957-ben megépítették. Az állomásépület oldalában boltok és vendéglátóhelyek sorakoznak, és itt találjuk a trolibuszállomást is, ahonnan negyed óránként indulnak járatok Jalta és a másik tengerparti üdülőváros, Alusta felé. Körülbelül 460 forintnyi hrivnyáért megválthatjuk jegyünket az 52-es vonalra, amely a teljes távot végigjárja. Üljünk hát fel erre a híres, idén már 54. születésnapját ünneplő járatra, s élvezzük az utazást!
Nincs könnyű dolga a külföldről érkező sofőröknek, a korábban már méltatott ukrán türelmetlenség az utakon is tapasztalható. A magyar szemmel már kockázatosnak tűnő szituációkban a “hazai pályán” lévő járművezetők gyakran szemrebbenés nélkül belopják még járműveiket. A forgalom is igen nagy, elég sok időbe telik hát, míg elhagyjuk Szimferopolt. A város határát kőből faragott szobor jelzi, amelyen a település neve olvasható. Elhaladunk a víztározó – és egykor népszerű üdülőhely – mellett, és hamarosan Lozovoye falucska közelébe érünk. Az út mentén Lev Tolsztoj mellszobra áll: a híres orosz író több alkalommal is járt a Krím-félszigeten. 1854-ben sajnos az orosz-török háború szólította ide. Szevasztopol városát védte, de sokáig a frontvonaltól távol állomásozott, mégpedig az egykor Lozovoye helyén fekvő Eski-Orda faluban. A háború e szakaszának memoárja Tolsztoj három Szevasztopoli elbeszélésében bukkan fel.
Az út, amelyen haladunk, 1823-ban épült – emlékét egy, a fák között szerényen megbúvó obeliszk őrzi, többek szerint a Krím-félsziget legelső emlékműve. Akkoriban a Szimferopol-Alusta távot, amelyet a trolibuszok ma közel másfél óra alatt tesznek meg, egy teljes nap alatt lehetett bejárni. Minden 3-4 mérföldre jutott egy-egy állomás, ahol a kocsik utasai megpihenhettek és a fáradt lovakat kipihentebb állatokra cserélhették. A régi út, vagyis hát inkább csapás, olyan keskeny volt, hogy ketten nem fértek el rajta: valakinek engednie kellett!
Rövidesen az Angarsky-hágóhoz érünk, ami a vonal legmagasabb pontja: 752 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Ez a jelentős szintkülönbség ad magyarázatot arra, hogy miért trolibusz, s miért nem vonat közlekedik ilyen nagy távolságon. A döntéshozók belátták, hogy az igen változatos domborzati viszonyok között jóval egyszerűbb felsővezetéket kihúzni és tartóoszlopokat állítani, mint vágányokat építeni. Mindazonáltal a trolibuszvonalat az első években kvázi-vasútvonalnak tekintették: több jegypénztárban a Szimferopolig szóló vonatjegyet kérésre Alustáig vagy Jaltáig szóló trolibuszjeggyel együtt adták ki.
A hágótól – ahol egy negyvenedik születésnapjára szépen kicsinosított Skoda trolibuszt állítottak ki – erőteljes lejtéssel haladunk tovább a Fekete-tenger partja felé. Hamarosan – az út jobb oldalán – kis térre lehetünk figyelmesek, ahol Kutuzov tábornok emlékműve látható. A legenda szerint a hadvezér súlyos, halálos sebet kapott a törökkel folytatott csatában, de az itt eredő forrásban megmosakodva meggyógyult. Víz ma már nincs, csak egy íves formájú, negyven méteres fal, közepén Kutuzov portréjával.
Trolibuszunk hamarosan az alustai autóbusz-állomás elé kanyarodik: félúton vagyunk! Alusta sokak véleménye szerint leginkább Jaltához hasonlítható, de hiányzik belőle annak bája. Pedig igen kellemes település, felszerelve mindazzal, ami egy tengerparti üdülővároshoz hozzátartozik, és látványosságokban sem szegény. Akvárium, dzsámi, hangulatos park és nyüzsgő piac gondoskodik a látogatók szórakoztatásáról, Adam Mickiewicz lengyel költő pedig zavarba ejtően szép sorokban emlékezik meg a városról Krími szonettjeiben.
Véleményem szerint az út Alustától Jaltáig tartó szakasza jóval látványosabb, mint az első rész. Itt ugyanis majdnem folyamatosan láthatjuk a hatalmas, lágyan hullámzó Fekete-tengert, s gyönyörködhetünk az Ayu-Dagban (Medve-hegy), ami valóban, egy terjedelmes, hátsófelét égnek emelő, a tenger vizét kortyolgató medvére emlékeztet. Szemünket és képzeletünket messzire ragadják az Adalary-sziklák, amelyek úgy emelkednek ki néhány száz méterre a parttól, mint holmi kapu. A trolibusz megállóhelyein mozaikokkal díszített utasvárókba lehet behúzódni eső, hó és szél elől: az egyik épület színes, míg a másik szürkébb, de éppolyan látványos. Az út mentén árusok kínálják portékáikat: fügét és valamilyen furcsa, nagyméretű, de az itthoninál laposabb hagymát, néhol még kitömött medvét is. Egyre-másra tűnnek fel kiadó szobákat ígérő reklámok is, amelyek készítői szívesen vállalják a jelentkezők fuvarozását is, legalábbis erre enged következtetni, hogy hirdetésüket autójuk nyitott csomagtartójába támasztják.
Hamarosan nagyméretű szovjet címer és vörös csillag vonja magára figyelmünket: ez a hely a híres Artek gyermektábor, amely hét kilométernyi partszakaszt mondhat magáénak. Ötezer gyermeket látnak vendégül turnusonként, amely az év végére hatalmas, harmincezres látogatószámot eredményez. A tábor Gurzuf mellett fekszik: ez a település adott átmenetileg szállást az 1820-ban erre vetődő Puskinnak, aki bátyjának írott személyes hangvételű levelében számol be arról, hogy a Krím-félsziget déli partja szolgált Anyeginje bölcsőjéül.
Egyre közeledünk Jaltához: elhaladunk a Nikitai Botanikuskert, majd a palotájáról és vörösborairól egyaránt híres Massandra mellett, s néhány perc múlva beérünk a város szélén fekvő végállomásunkra. A jaltai trolibuszállomáson a levegő szinte forr: a magán-mikrobuszok sofőrjei hangos kiabálással invitálják utasaikat a félsziget legkülönfélébb vidékeire. Kóbor, de ápolt cicák heverésznek a jegypénztár kiadóablaka előtt, mi azonban utazásunkat befejezve nagyot szippantunk a friss tengeri levegőből: megérkeztünk!