Erasmusos ittlétem második és egyben egyetlen olyan napján, amikor bőgve kucorogtam az ágyamon és nem értettem, hogy mi a fenének kellett nekem Mainzba kijönni, azzal vigasztaltam magam, hogy végül is nem nagy ügy, hogy fél évig Németországban élek, hiszen bármikor hazamehetek! Ezt nagyjából úgy képzeltem, hogy amikor már nagyon hiányzik a Nagymamám rántott húsa, vagy a kutyánk, vagy a családom (a napi másfél órás telefonbeszélgetések ellenére is), akkor egyszerűen lesétálok a tőlem öt percre lévő pályaudvarhoz, veszek egy vonatjegyet, és nem sokkal később már csókolgathatom könnyes szemmel az aszfaltot a Nyugati előtt. Elvégre Németország mégiscsak itt van a közelben, meg diák vagyok annak minden kedvezményével, meg különben is szeretek vonatozni. Hiába, ifjú voltam és bohó. Amilyen ritkán járok haza, éppen Kínába is költözhettem volna. Mert nézzük is csak a lehetőségeket!
Vonattal
Végül hiába sétáltam be lazán a pályaudvarra, hogy kérek egy jegyet Budapestre. Mivel ez novemberben történt, a Deutsche Bahn munkatársa közölte, hogy a) Magyarország lezárta a határait, b) nappal, kerülővel esetleg megoldható az utazás 300 euróból, c) éjszakai közlekedés nem lehetséges a menekültválság miatt. Hiába álmodoztam tehát romantikus vonat-utakról, hogy én majd jól körbeutazom Európát, megadtam magam a valóságnak, és végül letettem róla, hogy egy emeletes ICE-vonattal suhanjak haza. És hiába mehetnék haza most már vonattal, mert nemzetközi járatokon nincs diákkedvezmény, így ez a lehetőség jelenleg a luxus kategóriába tartozik.
Képek forrása: pixabay.com
Telekocsival
Beülni egy vadidegen autójába, aki összetoboroz még egy csomó vadidegent, hogy utána tizenöt órán keresztül vagy kínos hallgatásba, vagy végeláthatatlan sztorizgatásba boruljunk? Eleget szocializálódtam az egyetemen, ahol ha nem akartam én lenni a meg nem értett és/vagy beképzelt ufó, kénytelen voltam lepacsizni az emberekkel, nem kell nekem még egy tizenöt órás intenzív tréning. Bár való igaz, hogy tényleg így lehet a legolcsóbban hazajutni, és ha szerencsém van, tényleg oda visznek, ahová ígérték.
Repülővel
Komformista, nem bevállalós, műanyag, tápos, észjátszó városi lányként végül repülővel utaztam haza decemberben. Wizzair, én úgy szeretlek! Micsoda élmények! Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy a Frankfurt Hahn nevű reptér Frankfurttól 120 kilométerre van. A második akkor, amikor felfedeztem, hogy a reptéri busz nem egy Tesco raktárában tett le, hanem ez maga a reptér! Nem igazán értem a Wizzair szabályzatának azt a passzusát, miszerint minden utasnak képesnek kell lennie arra, hogy a kézipoggyászát maga helyezze fel a poggyásztartóba. A reptérig még úgy-ahogy elcipeltem a bőröndömet, de hogy még a fejem fölé is emeljem és betuszkoljam a csomagtartóba? Mi vagyok én, súlyemelő? A nyugati hurráoptimizmus jelmondatát mantrázva végül is sikerült a fejem fölé szenvednem a bőröndömet, leszálláskor viszont a sorom szélén ülő férfi felugrott és ellentmondást nem tűrően emelte le a poggyászomat: valószínűleg halálfélelme volt, hogy a fejére ejtem.
Maga az utazás egyébként kellemesnek ígérkezett. Tíz percig. Utána ugyanis a mögöttem ülő család Petikéje négy évének minden erejével kezdte el rugdosni az ülésemet. Aztán hol németül, hol magyarul nyűgösködött, aminek a szülei kétségbeesetten próbáltak véget vetni. Én szeretem a gyerekeket. Tényleg. De fél óra múlva fontos döntéseket hoztam: 1. ha Petike még egyszer belerúg az ülésembe, visszarúgok, 2. soha nem lesz gyerekem és végül 3. életem hátralévő részében a gyerekeknek szóló fejhangú gagyarászás ellen fogok tüntetni (a szülőknek nem tűnt még föl, hogy a gyerek akkor is megérti őket, ha normális hangon szólnak hozzá?). Mire megkezdtük a leszállást, Petike kikészült, anyukája viszont rendíthetetlen nyugalommal próbálta elterelni a figyelmét: öt másodpercenként kiáltott fel hatalmas izgalommal, hogy „Nééézd, Peti, felhő!!!”, ami érthető módon nem kötötte le túlzottan a gyereket. Mikor már az autók, utak, házak is látszódtak alattunk, az anyuka magyarázni kezdett:
-Látod, Peti, autók! Látod, mennyi autó van alattunk, Peti? A Nagyiék is azzal jönnek értünk a reptérre. Hű, mennyi autó!
Ezután jött a visszaigazoló kérdés, csak hogy fenntartsa csemetéje figyelmét:
-Mi van alattunk, Petike?
Petike rezignáltan válaszolt:
-Repülő.
Arra gondoltam, legközelebb gyalog fogok hazamenni. Haza zarándokolok, csöndben és nyugalomban, gyerekek, bőröndök, útitársak nélkül. Ha most elindulok, jövő karácsonyra talán haza is érek…
