Németországban németül kell beszélni, ez még akkor is egyértelmű, ha az ember Erasmus-hallgatóként van ott. Nem mintha a németek nem beszélnének angolul, de azért mégiscsak érdemes megtanulni a nyelvet, ha már odamentem.
Egy hónapja „élek” Németországban, fél évig Mainz lesz az otthonom. Az iskolában Hochdeutsch-ot tanultam, aminek az a lényege, hogy senki sem beszéli valójában. Az első napokban, amikor egy helyi lánnyal beszélgettem, hangosan csodálkoztam rajta, hogy megértem őt. Nevetve mondta, hogy külföldiekkel mindig a Hochdeutsch-ot használja, meg szépen artikulál, de a családjával meg a barátaival sosem beszélne így. Azután már nem volt természetes a mosolyom.
Próbálom mindig nyitva tartani a fülem, rengeteg minden ragad rá az emberre, ha csak a vonaton ülve is kagylózik. Elcsíptem például egy igazi szerelmi vallomást, amit jól meg is jegyeztem, szükség esetére: Ischliebedisch, kiejtve „islíbedis”. Semmi „Ih líbe dih”, ahogy az iskolában tanultuk. Szóval, figyelnem kell a kiejtésre, ha echte német srácnak akarok szerelmet vallani. Arról nem is beszélve, hogy a pályaudvaron nincs olyan vágány, hogy 22 (Zweiundzwanzig), ezt hiába vártam a hangosbemondótól. Ellenben van „zvóundzvancis”, végül is, előbb-utóbb rájöttem, hogy az én vonatom fog késni fél órát.
Magyarul nagyon szépen és cifrán lehet káromkodni, de mivel a német szókincsem egy öt éves gyerek szintjén van, egyetlen csúnya szó kivételével semmilyen káromkodást nem ismerek. Üdvözült mosollyal az arcomon ültem két bácsi mellett a pályaudvaron, akik hangosan üvöltöztek egymással, és a végén még azt a szót is kimondták, amit ismerek. Használták az a-betűs szót, szóval így kell kiejteni!!!. Az a-betűs szó egyébként nálunk s-sel kezdődik és „eggfej”-jel folytatódik.
A legszörnyűbb az, amikor azt hiszem, hogy értem, amit mondanak nekem. Itt vagyok már egy hónapja, hát csak ragadt rám valami! Miután végighallgattam egy haverom öt perces monológját, egyszer csak észre vettem, hogy az asztaltársaság engem néz. Leesett, hogy a monológ vége egy kérdés volt, de hogy miről beszélt eddig a srác és mi volt a kérdés, arról fogalmam sem volt. A legrosszabb pedig az, hogy az egészet angolul mondta, hogy megértsem. Ezt hívom „kép van-hang nincs”-üzemmódnak, amikor az agyam egyszer csak kikapcsol, én meg ott maradok a beszélgetés közepén csillogó tekintettel és még csak nem is sejtem, hogy már semmit sem értek. Zavaromat látván a srác megvigasztalt, hogy legalább érdeklődő fejet vágtam.
A Johannes Gutenberg Egyetem egyik fő profilja a nagy számú nemzetközi hallgatók fogadása. Profin fel vannak készülve mindenre és mindenkire. A németeknek francia, angol, olasz, kínai, spanyol nyelvkurzusokat tartanak, a külföldi diákoknak meg németet. Ezen kívül tandem-programok is vannak, amikor összehoznak két diákot, akik egymástól tanulják a nyelvet. Ebből én értelemszerűen kimaradok, mert nem tolonganak az emberek, hogy megtanulják a magyar nyelvet, amiről annyit tudnak, hogy olyan, mint a finn, és elvárják, hogy megértsük egymást az aranyszőke finn lányokkal.
A külföldi hallgatókkal már sok programon részt vettem, így volt időm kiismerni őket. Három nemzet van, akik bezárkózó politikát folytatnak: az olaszok, a spanyolok, és a lengyelek. Amint kettő összetalálkozik, azonnal a saját anyanyelvükön kezdenek el beszélni, és nem törődnek vele, hogy mások így kimaradnak a beszélgetésből. Amint két spanyol egymásra talál, összetapadnak, mindenhová együtt járnak, a bulikban együtt táncolnak, és levegőnek nézik azt, aki nem beszél spanyolul. Túloztam, az olaszokkal hajlandóak szóba állni, mert megértik egymást. Egy háromórás vonatút során sikerült egy ilyen mediterrán-csoport közepébe kerülnöm, és amíg mások jókat beszélgettek, nevettek, új ismeretségeket kötöttek, én csak hallgattam a dallamos nyelveket és próbáltam kitalálni, hogy ki beszél olaszul és ki spanyolul.
Mivel az angol mindenkinek jobban megy a németnél (nem tudom, mit keresünk Németországban), az lett a mindennapi nyelvünk. Lengyel barátnőmmel, Dorotával folyamatosan küzdünk ez ellen, de a nyelvtudásunk mértéke sajnos elég sok tényezőtől függ: hány óra van, milyen az idő, beszéltünk-e aznap az otthoniakkal, stb. Miután egy fél napot végigdumáltunk angolul, felvetettem, hogy váltsunk németre, Dorota lelkesen helyeselt, majd mindketten elhallgattunk. Attól kezdve a beszélgetésünk átváltott az Esőember-üzemmódra. Ilyenkor minden szót és igealakot gondosan meggondolunk, és percekig keressük a megfelelő szavakat. A legszörnyűbb, hogy egyszerre két nyelvet használunk, de ezek közül egyiket sem tudjuk teljesen jól. Ettől függetlenül remekül keveredik az angol meg a német a fejünkben, és van, hogy ugyanaz a szó egyik nap csak németül, másnap viszont csak angolul jut eszünkbe.
-You know, Dorota, what is the name of the Rettungdienst in english?
-Hm…let me think…er…ok, I don’t know.
Másnap reggel nyolckor beugrott a sosem hallott és legritkábban előforduló angol kifejezés a mentőkre: ambulance.
Különösen élvezetes ezt a játékot németekkel játszani.
A legtöbb német ismerősömmel hősiesen németül próbálok beszélni, de vészhelyzetben mindig az angol tolakszik elő. Ennek ellenére előfordul, hogy egyes szavak mégiscsak németül jutnak eszembe, úgyhogy a titkárnőkkel például így beszélgetek:
-Hallo. Ich möchte…
Titkárnő közbevág:
-Auf Englisch ist besser, hm?
Úgyhogy töredelmesen bevallom, hogy igen.
-Yes, it’s better. I need the…the…Unterschrieb of Herr Xy. I must have meine Anmeldung by Herr Xy signed. The deadline is Montag.
A végére sikerül a titkárnőt is összezavarnom, mivel így válaszol:
-Yes, kein Problem.
Nem könnyű egy fáradt, nem német anyanyelvű lánynak németül udvarolni. Lengyel barátnőmet leszólította egy srác egy buliban, és azonnal bókolni kezdett neki.
-Du bist sehr schön! (Nagyon szép vagy!)
-Wie bitte? (Tessék?)
-Du siehst sehr schön aus! (Jól nézel ki!)
-Waas? Ich kann dich nicht verstehen! (Mi? Nem értem!)
-Schööön!! Du bist schön! (Széép…vagy!)
-Achjaaa. Ok!
Másnap a srác bejelentkezett: Itt a személyre szabott német-kurzusod!
