Az irodalomra és a zenére két külön művészeti ágként tekintünk a mai világban, de régen a kettő szorosan összetartozott. Maga a líra szó is erre utal. Utazzunk vissza az időben és térképezzük fel a zene és az irodalom kapcsolatát.
Költészet és zene egy és ugyanaz
A líra mint műnem a szubjektivitásról és szerző érzelmeiről, gondolatairól és élményeiről szól, de a történetmesélésben és a vallásban is fontos szerepet játszik (gondoljunk csak az Iliászra vagy a himnuszköltészetre). A líra vagy lyra szó a zenei világban viszont egy lantra hasonlító húros hangszert jelent, amivel gyakran a lírai szövegeket kísérték. A kapcsolatot részletesebben Lucien Goethals belga zeneszerző (1931-2006) és Gust Gils holland költő (1924-2002) beszélgetése írja le a legjobban. Mint Lucian Goethals mondta:
A költészet és a zene egy és ugyanaz volt eredetileg, (…) ha az antik korból származó szövegeket olvasunk, szembesülünk vele, hogy a költészet és a zene passzol, illetve a görögök egy egységként is tekintettek rájuk.
Az ókori görögöket említve, a következő videóban Szapphó, ókori görög költőnő egyik műve hallható, énekelve és lírán előadva. Az ókorban például ez jelentette az irodalmat és a zenét:
Szapphó alapított egy fiatal lányoknak szóló társaságot Aphrodité és a múzsák tiszteletére, volt férje és gyermeke, de a női társaságot sem vetette meg, műveinek fő témái a szerelem és a fiatalság voltak, egy olyan korban élt, amikor nem volt könnyű nőként érvényesülni. Mai gondolkodással élve „botrányos volt”.
Középkori énekek
Utazzunk előrébb az időben a XI.-XIV. század közé. Ekkor a vers és zene párosát a trubadúrok művelték. Ezek a művészek a lovagi szerelem témájában alkottak és előadásaikkal szórakoztatták az udvari közönséget. Származásukat tekintve nemesi vagy lovagi hátterük volt. A szolgálatukért cserébe az uruk biztosította a megélhetésüket. A középkorban zenéltek a vágánsok is. Ezek a vándorénekesek romkocsmákban merengő bölcsészek kirúgott papok és szerzetesek, egyetemisták azaz, értelmiségi emberek voltak, akik nem akartak vagy nem tudtak beilleszkedni a hétköznapi társadalomba és kocsmáról-kocsmára, udvarról-udvarra járva adták elő műveiket. Énekeikben megjelennek a világi örömök, az egyház kritizálása és a gúnyolódás is.
Ha ez öblös poharat jó borral megtöltik, leihatod magadat, le a sárga földig. (refrén) Ez a jóbor, tiszta jóbor, zamatos, csodás bor, talpig férfi lesz az ember tőle, büszke, bátor!
Egy másik részlet ugyanabból a gyűjteményből:
Játszom Ceciliával: mit féltek hiába? Zsenge korát őrzöm én a szívembe zárva: ne hervadjon soha el liljom tisztasága. … Szüzecskékkel játszom én a romlottól félek – s mint a kurvák, gyűlölök minden feleséget – gyönyörvágyuk undorít: ebből én nem kérek. Mások bármit csinálnak, mi csak éppen játszunk – ami illő: csak olyan játékokat játszunk zsengék vagyunk mindketten hát csak enyhén játszunk.
Ez a két részlet a Carmina Burana versgyűjteményből származik a XIII. századból. Ezek és a gyűjtemény további darabjai, nem csak a líra zeneiségét mutatják be nagyon jól, hanem azt is, hogy már a középkorban megjelentek olyan témák, amik az irodalomban és a zenében a mai napig megtalálhatóak.
Eddig a költészetről és zenéről gyakorlatilag úgy beszéltünk, mint szinonimakról, de mikor történt meg a nagy kettéválás? Ebben ismét Lucien Goethals-t kell idéznünk, amikor a Gust Gils-nek mondta a következőt:
„… egy olyan változás történt, amely során a költészet függetlenebbé vált, akárcsak a zene. A költők úgy kezdtek verseket írni, hogy nem gondoltak a zenére. De a mi időnkhöz közelebb, például a Reneszánsz alatt, Petrarca szonetteket írt, de nem volt zeneszerző, nem a zenében gondolkodott. Később, a zeneszerzők megzenésítették Petrarca szonettjeit, madrigálok formájában. Maga Petrarca viszont önálló szonettekként tekintett rájuk.”
Fontos szavak hangzottak el: szonettek és madrigálok! A madrigálok irodalmi ihletésű zenei művek voltak, amik a reneszánsz (XIV.-XVI. század) idején voltak népszerűek. A szonett két nagy alakja Petrarca (1304-1374) és Shakespeare (1564-1616) volt és maga a szonett egy 14 soros erősen kötött versszerkezet. A szonett szó olaszul rövid dalt jelent, a „sonus” pedig latinul a „hang”.
Kettéválás kezdetei – klasszicizmus és romantika
Összegezve: a zene és lírai szövegek hosszú ideig egybe tartoztak, az ókor és a középkor alatt is, ám a reneszánsz elején egy kettéválás kezdődött meg. Voltak irodalmi ihletésű, azaz eleinte irodalmi, majd zenésített művek és olyan alkotások, amiket a költő nem zenei kísérettel, hanem önálló műként képzelt el. A folytatáshoz a klasszicizmussal és a romantikával érdemes megismerkednünk. Ez volt a két utolsó egységes korstílus, azaz ez két olyan irányzat, ami a zenében és az irodalomban is egyaránt megjelent.
A klasszicizmus a XVII. századi Európában bontakozott ki, a felvilágosodás idején. A felvilágosodás során a józan ész és az emberi szellem szabadsága vált fontossá. Az emberek meg akarták magyarázni a világot, kritikusabbá váltak az egyházzal szemben. Ekkor készült a Nagy Enciklopédia, ami a természettudományt mutatta be és terjedt el a deizmus. A művészet letisztultabb, arányosabb, szabályosabb, egyszerűbb és realistább lett.
A zenei világban az 1750 és 1820 közötti időszakot tekintjük a klasszikusok korának. Ekkor alkotott például Wolfgang Amadeus Mozart, Joseph Haydn és Ludwig van Beethoven. A többszólamú dallamok helyett, egyszerűbb, egy dallam alá rendelt zeneszámok születtek. A templomokban zengő, polifonikus dallamok helyett olyan számok születtek, melyeket a mai napig dúdolunk, mert harmonikusak, könnyedek és zseniálisak. Az irodalomban a józan ész, a szabályok, a műfaji tisztaság a fő szempont és számos mű kritizálja az akkori társadalmat. Gondoljunk például Gulliver utazásaira: képzelt világokba utazunk, de azok utalnak a valós társadalomra és még a lebegő szigetet is tudományos leírással ismerjük meg.
A romantika a XVIII.-XIX. században, a klasszicizmus túl szabályos, túl realista eszméire reagálva terjedt el. A szabályok betartása és a letisztultság helyett az alkotó egyénisége és zsenialitása kerül a középpontba. Az írások már nem törekednek a valóság pontos leírására, mint az egykor népszerű úti beszámolók vagy a társadalom kritizálására, mint a Candide. A zene érzelmesebbé, ösztönösebbé válik.
Avantgárd felrúg minden szabályt
A XX. század elején az avantgárd irányzat elterjedésével a hagyományos művészet szabályait felrúgták az alkotók. A világot már nem látják olyan könnyen megismerhetőnek a művészek, alkotásaik a szabálytalanságból építkeznek. A háború és a technológiai fejlődés mind a társadalom, mind az alkotók számára nagy változást hoztak a világ értelmezésében. Az irodalomban megszűnik a tér és az idő hagyományos ábrázolása, keverednek a műfajok, az írásokban megjelenik az abszurditás. Az irányzat zenei megjelenésére is van példa, de elég ha a jazz, rock and roll, rock, elektromos zene és úgy általában a pop megjelenésére gondolunk, amik nagy mértékben különböztek a 100 évvel korábbi zenétől. A felvilágosodás és romantika óta tartó erős változás a zene szerepében és létrehozási módjában elérte csúcsát a könnyűzenével.
Ezzel eljutottunk napjainkig. Ma már olyan sokféle hangszer, művészeti irányzat, kultúra és individuum találkozik, és az internet miatt olyan sok alkotó terjesztheti műveit, hogy talán csak a populáris és alternatív megnevezések, illetve néhány műfaji címke maradt számunkra a csoportosításhoz. A számos szubkultúra, tevékenység (tanulás, utazás, pihenés stb.) és eszköz (számítógép, telefon, Youtube stb.), ami a zenehallgatás köré csoportosul még változatosabbá és univerzális szabályoktól mentesebbé tette a zenét.
A költészet és zene erős szétválása megszűnőben van, napjainkban egyre inkább újra egyesítjük a műfajokat. Elég ha hazánkban az évről-évre egyre népszerűbb Pilvakerre gondolunk, ahol híres magyar költők verseinek megzenésítésén dolgoznak hazánk könnyűzenei bandái. Ezzel is népszerűsítve a fiatalok körében a költészetet, de másik oldalról arra is látunk példát, amikor mai zeneszámok szövegei kerülnek be az irodalom oktatásba.