A kilencvenes évek iskolapadjai azzal a bizonyos Kispál felirattal voltak összefirkálva. Az akkori alternatív zenekarok “nemzeti kinccsé” válása a rendszerváltás utáni fiatalság lázadni vágyásának mellékzöngéje volt. Joggal. Hiszen az olyan együttesek, mint például a Pál Utcai Fiúk az ifjúság szubkulturális hírvivői voltak, olyan kontextusba helyezték a kimondatlan szavakat, amelyeket mai fejjel nehezen értelmezhető delírium áztatta víziónak hihetünk. Mára a hazai alter színtér az eladhatóságra szorítkozik, ezáltal teljesen elveszítve hitelességét. Azonban vannak még olyan underground vonalon mozgó hazai bandák, amelyek eredetiségükkel megpróbálják visszaadni a mainstream kultúra elüzletiesedése előtti, sallangmentes életérzését. A Sorbonne Sexual egy közülük, és kérem szépen, ők nagyon jók. Hallgatni ér. A zenekar legutóbbi koncertje után Karádi Gergely Csaba énekest kérdeztem a banda múltjáról, jövőjéről és arról, hogy mégis hol voltak ezidáig.
Czirják Gergő: Egy zenekar megalakulása mindig érdekes téma. Hogyan is jött létre ez az extravagáns társaság? Mesélj nekem a Sorbonne múltjáról!
Karádi Gergely Csaba: 2010 telén épp egy reggae zenekarban játszottam. Budafokon próbáltunk a frontember srác pincéjében, mikor is egyik alkalommal valami őrületes basszus sound ütötte meg a fülemet. Miközben sétáltam lefelé, észveszejtő funky-témák, számomra akkor még idegen ízű játékstílus. Benyitottam az ajtón. Egy szemüveges, langaléta gyereket láttam, kék basszusgitárral. Próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem halottam volna semmit a játékából, vagy ha hallottam is volna, akkor sem volt rám egyáltalán hatással. Tartottuk eleinte a távolságot, aztán egész gyorsan lemértük egymás határait: Beatles, Led Zeppelin, ilyenek. Szinte első pillanattól fogva jól tudtunk kommunikálni a zenében, és elég gyorsan jó barátságot kötöttünk. Személyét mindig ehhez a reggae zenekarhoz kötöttem és – bár megszületett ekkor már a fejemben a saját banda ötlete – nem tudtam elképzelni, hogy ő basszusgitározzon a Sorbonne Sexualban. Egészen addig a pillanatig, amíg egyszer hazafelé menet (épp azon filózva, hogy ki legyen az, mert az összes többi tag már benne volt a dologban) a szembejövő 114-es buszról mutatta Vitányi Dávid „Viti” a peace jelet.
Bagaméri Matyival egy osztályba jártam a középsuliban. Azok a tények, hogy 15 évesen ugyanazokat a punkzenekarokat hallgattuk, illetve hogy ő is gitározik, elég volt ahhoz, hogy fix tagja legyen a jövőbeli álomzenekarnak. Technikailag már igen magas szinten volt ekkor is, sokkal magasabb szinten, mint én. Andris barátunk mondta is egyszer hogy : „Nem úgy volt, hogy ti csináltok egy zenekart?” – mi csak egymásra néztünk, és hallgattunk. Titkon mindig tudtuk, hogy ez így lesz. Hogy jó lesz-e, milyen lesz, hogy fogjuk csinálni, kikkel és hol, ez egyáltalán nem érdekelt minket, vagy nem foglalkoztunk vele, csak mind a ketten tudtuk, hogy együtt fogunk zenélni.
C.G.: Az első közös zenélésre mikor került sor? Kaptatok pozitív visszajelzéseket, hogy “ez az srácok, így kell ezt csinálni”?
K.G.CS.: Már a Sorbonne előtt is zenéltünk a suliban sokszor. Voltak lyukas órák, amikor többen is gitároztunk együtt, sőt neveztünk egy dalszerző versenyre Dani barátunkkal kiegészülve, amelyet a Budavári Művelődési Ház hirdetett. A dal címe „Fúj és Szív” volt, amit én írtam három gitárra. Török Ádám és Gerendás Péter volt a zsűri. Török Ádám kifogásolta a depresszív hajlamomat (mert a dal nem sikerült igazán vidámra), viszont Gerendás azt mondta, hogy van keresnivalónk a szakmában. Hozzá kell tenni, hogy rettentő hamisak voltak a gitárjaink, de legalább jól eljátszottuk a számot. Amúgy szörnyen féltem a színpadi léttől ekkoriban, de rájöttem hogyha csak Matyira meg Danira figyelek közben, akkor minden rendben lesz. Matyinak markáns elképzelései voltak a zenélésről már akkor is. Sok mindennel nem értettem egyet vele, de nem bántam, csak csináljuk már – mondtam magamban – mert gyűltek bennem a dalok.
C.G.: Mikor lett teljes a zenekar?
K.G.CS.: Sosem tartottam magam énekesnek, de szerettem mindig előadni a dalokat úgy, ahogy én gondoltam. Melinda nevű osztálytársam beajánlott egy calipunk zenekarba énekesnek. A The Power of Suburbanites Budafokon, az István-tanya étteremben koncertezett. A felállás : dob, gitár, bass. A dobos gyerek énekelt néha egy-két számot, hallgattam, és arra gondoltam, hogy jó lenne, ha inkább nem tenné. Semmi érdekeset nem találtam ebben a koncertben, kivéve a dobos gyereket. Hihetetlen energia, enyhe Hawkins (Foo Fighters) hatások, még több Tré Cool (Green Day) – mondtam magamban: kell nekem. A probléma az volt hogy egyáltalán nem ismertük egymást. Melinda bemutatott minket, álltunk egymással szemben, mint két hülye, én gratuláltam, elmondtam ott egy kamu szöveget, aztán semmi. Rossz érzéssel mentem haza, de azt gondoltam, írok neki, hátha. Nem lettem a Power of Suburbanites zenekar énekese, (későbbi Hidegzuhany), viszont sikerült Dörögdi Dávid urat elrángatni életünk első, közös próbájára.
C.G.: Az első próba, mindig olyan mint egy hosszú kapcsolatban visszaemlékezni az első randira. Hogyan írnád le ?
K.G.CS.: Az első komoly hely, ahol próbáltunk, az Budafok kocsiszínnél volt, a gyártelepen. Konkrét történésekre nem emlékszem pontosan az első próbával kapcsolatban. Az biztos, hogy jó hangulat volt, olyan energiákkal, amelyek megteremtették bennünk azt az érzést, hogy a zenekarozást érdemes tovább csinálni. Iszonyatosan nagyot jammeltünk, úgy emlékszem, persze nyilván akkori füllel, tudással és lélekkel tűnhetett ez igazán jónak. Jókedvűen mentünk haza.
K.G.CS.: Az első dalok írásánál rögtön kiderült, hogy két vezető egyénisége lesz a zenekarnak szerzői szempontból: Matyi és én. Persze a két Dávid inspiráló hatása nélkül semmire sem mentünk volna. Viti mindig jobban belefolyt az alkotói munkába, viszont Dörögdi képviseli még ma is a racionalitást a zenekarban – bár ez ekkor még nem csúcsosodott ki igazán. Jöttek sorban a dalok (Villanyos, Agancsos Kóla, Süsü) és egyre jobban kiderült, hogy zenei elképzeléseink Matyival nem egy irányba haladnak. Mi ezt akkor nem tudtuk felfogni igazából, éreztünk valamit ezzel kapcsolatban, de nem tudtuk megfogalmazni magunknak a dolgot, egymásnak meg pláne. Rengeteg szövegcentrikus dal volt, amelyet azért dobtunk ki, vagy raktunk félre, mert Matyi úgy gondolta, hogy a hangulati alapú dalokra fektetni a hangsúlyt nagy hiba lenne, és inkább csináljunk valami sokkal progresszívebb, gitárcentrikusabb muzsikát. Persze voltak masszív közös pontok, amikre tudtunk támaszkodni, így élveztük az együttzenélést. Kettőnk közül Matyi volt talán (így utólag visszagondolva) a kompromisszumképesebb, ő nyelt többet, ő volt az aki az én elborultságaimhoz alkalmazkodott. Mondjuk én rengeteg ötletet hoztam le a terembe, rengeteg ordító marhaságot, csak ugye a mennyiség miatt Matyi erre már nem tudott reagálni. Neki kidolgozottabb ötletei voltak, de szerintem sokszor nem vitte előre a zenekart az a muzikális elgondolás, amellyel olykor elénk állt.
C.G.: A nagy vízválasztó mindig megmutatja, hogy tényleg működik-e a dolog. Az első koncertre gondolok. Hogy alakult ez nálatok?
K.G.CS.: Szerintem hat-hét próba alatt összejött körülbelül tíz dal, amelyből ötöt kikukáztunk a következő öt próba alatt. Körülbelül egy évig próbáltunk, mire sor került az első koncertünkre, amelyet 2011 nyarán Debrecenben, a Suttogóban tartottunk. Viti debreceni, ő látott el minket minden széppel és jóval. A koncerttel kapcsolatban vegyes érzelmeim akadtak, volt benne jam, volt benne rengeteg hiba, húrszakadás, minden, de az ilyen koncerteket le kell játszani, nincs mese.
C.G.: Mikorra tehető a Sorbonne úgymond véglegesítése? Ha egy zenekar felvételeket készít, komollyá avanzsálódik?
K.G.CS.: Új próbaterem-lehetőség adódott, kicsit visszább (még mindig Budafokon), majdnem a Városház térnél. A Szintkülönbség próbateremben kezdtünk el próbálni, amelyet egy Felhő nevezetű csávó vitt. Itt csináltuk életünk első felvételeit, vele. Miután megcsináltuk, rájöttünk, hogy hiba volt. A „Filozófusok az óriáskeréken” és a „Villanyos” c. dalunkat vettük fel. Borzasztóan szóltak. Benne volt a metronóm, arányok nuku. Nagyon el voltunk keseredve. Olyannyira, hogy elhatároztuk, csinálunk egy sokkal profibb demót, egy sokkal profibb emberrel. Megkerestük Rikk Dávidot, akivel a Villanyost meg az Agancsos Kólát újra rögzítettük. A dobot és a gitárokat a teremben vettük, a basst Rikknél és az éneket itthon, nálam. Mai fejjel tudom, hogy nagyon felületesen zajlottak a felvételek, és ez az eredményen is látszik. Élménynek meg tapasztalatnak igazán jó volt, és végre adódott valami anyagunk, amit mutogathattunk mindenkinek. A címe végül „Nagyonkicsilemez” lett.
K.G.CS.: A “Nagyonkicsilemez” után rengeteg klubkoncertet adtunk. Szerettünk a Szintkülönbségben próbálni, de egyszercsak – különböző okoknál fogva – el kellett jönnie Felhőnek a helyről, és a cuccokat is elvitte. Szerencsére jóban voltunk vele, és ideiglenesen a Fővárosi Művelődési Házban próbálhattunk, ami nagy élmény volt mindannyiunk számára. Egy tanteremszerű helyiségben kaptunk helyet. Nem szólt jól, de tágas volt, meg ingyenes, ezért bírtuk.
C.G.: A zenétekbe olykor-olykor becsúszik némi hip-hop és ska, ami főleg a session zenészeknek köszönhető. Hogyan jött az ötlet?
K.G.CS.: Nekivágtunk csinálni ilyen hip-hop-os cuccokat, no meg női vokálos számokat is, illetve egy-két helyre fontolgattunk fúvósokat. Ekkor már annyi dal összegyűlt, hogy kitaláltunk egy kislemezt. Ekkor sessionzenélt nálunk egy darabig Molnár Gábor „Brooklyn” MC, Varga Lilla énekesnő és Babcsán Bence – különböző fúvós hangszereken. Egy-két dalt csináltunk ilyen felállásban, de nem éreztük hosszútávú szükségességét, meg nem is vált be nagyon.
C.G.: Már az első tagcserén is túl vagytok, pontosabban egy tagvesztésen. Mi volt az összeférhetetlenség oka?
K.G.CS.: Kezdtük kiválogatni a kislemezre a dalokat, minden jó irányba haladt, amikor is Bagaméri Matyi bejelentette, hogy ki szeretne lépni a zenekarból. Az okokat tulajdonképpen már korábban említettem. Ezek az évek során egyre jobban tobzódtak benne, és bennem is, ezért úgy döntött, hogy vége. Egy igen sikeres búcsúkoncertet adtunk Matyinak a Szabad az Á-ban. A legnagyobb probléma az volt ebben a helyzetben, hogy már pont megbeszéltük Beke Pistivel (Ivan and the Parazol), hogy kislemezt akarunk csinálni, már a dalok megvoltak, össze is voltak rakva. Secperc alatt trióvá alakultunk, így egyből elkezdtünk agyalni egy tök más hangszerelésen, egy tök más hangképen, elég nehéz volt, a felvételeken is hallatszik még a kiforratlanság ebből a szempontból. Érződik, hogy már továbbléptem a trióvá válás traumáján, de még nem találtam meg a felállásban az igazi hangom, és ez a többieknél is ugyanúgy van. Pont mostanában hallgattam meg újra az anyagot, amely 2013 júliusában jött ki „Évek Vastüdőn” címmel (6 számos EP), és azt kell mondjam, igazából tök jó dalok vannak rajta, és igazán működik. Mostani koncertműsorunkban szerepel a fele, és ez jelent valamit. Nem volt hiábavaló felvenni.
C.G.: Egy zenésztárs kiválása mindig nagy erőpróbája egy zenekar életben maradásának. Hogyan éltétek meg a dolgot?
K.G.CS.: A történtek után kicsit leálltunk a pörgéssel, és arra koncentráltunk, hogy összehozzuk a triót. Érdekes, de Matyi kiválásával hihetetlen jó hangulat lett úrrá a próbákon, gördülékenyebben ment a munka, jobban ki tudtam bontakozni, mint gitáros, többet játszhattam a sounddal. Elkezdődött a triós dalok írása ezerrel (igazából az „Évek vastüdőn” EP-n az „Isten lábáról vágom a körmöt minimálbérért” és az „Unalmas” triós dalok már ). 2013 szeptemberében tértünk vissza egy sikeres koncerttel az új Gödör Klubban, és azóta is töretlenül koncertezünk.
C.G.: Mik a jövőbeli tervek? Mikor jön a nagylemez?
K.G.CS.: Jelenleg „Fáma” című nagylemezünk 2015. január 18-i megjelenésére készülünk nagy iramban, amelynek lemezbemutatóját január 31-én tartjuk a Kis Á…-ban. A megjelenést január 5-én egy dalpremier fogja megelőzni.
