A zajzene fanatikusainak kedvezett az Electrify Vol. 6. a Trafóban november 15-én. Az én (TÓTH PÁL) – HALMOS ANDRÁS DUÓ valóban ütős, bemelegítő zörejjátéka után Colin Stetson lépett a színpadra. A beharangozóból kiderült, hogy körkörös légzéstechnikájával eltörölt minden szabályt, amit addig a szaxofonról gondoltunk. Őt a finn Mika Vainio analóg elektronikus kütyükön előadott, experimentális bűvészmutatványa követte. Nem bántuk meg, hogy elmentünk.
20:30-ra olyannyira megtelt a Trafó nagyterme, hogy a nézőtér helyett már csak a színpad előtti üres térben találtunk helyet. Lekuporodtunk a földre. Később egyre többen gyűltek körénk, olyannyira, hogy a lábunkat sem tudtuk kinyújtani. Ha nem egy fedett térben vagyunk, teljesen fesztivál-feelingem lett volna. Szinte éreztük, ahogy együtt lélegzik a tömeg, szempárok százai szegeződnek a színpadra, és mindannyian a zene hatása alá kerültünk. Az én (TÓTH PÁL) – HALMOS ANDRÁS DUÓ épp akkor kezdett a sejtelmes fényekkel bevilágított színpadon. Az ex-Tilos rádiós Tóth Pál aka én egy keverőpult mögött állt, és néha vad és erőteljes, néha szelíd, máskor meg már-már vicces zajokat produkált, számtalan gomb és kábeltenger fölé hajolva, míg a Müpa és a Trafó koncertszervezőjeként is tevékenykedő Halmos András a dobból szedett ki olyan hangokat, amelyekről nem is tudtuk, hogy léteznek. Több állathangot is felfedezni véltem Tóth Pál kütyüjeiből kiáramlani, viccesen meg is jegyeztük, hogy biztosan különféle állatok tartózkodnak a lepellel letakart keverőpult alatt, és a kábelek másik vége egy malac, egy oroszlán vagy egy macska testébe van vezetve, és amikor a DJ elcsavar egy gombot, valójában az asztal alatt megbúvó jószágok nyávogása, röfögése hallatszik. Halmos András remekül improvizált partnere futurisztikus zajprodukciójára – időnként filmbe illő kattogásokat idézett elő, máskor meg egy vékony, síró hangot szólaltatott meg, a dobverőt a cintányér szélén köröztetve.
Fél óra szünet után következett Colin Stetson, az amcsi szaxofonzseni. Egy kisebb hangszeren kezdett először játszani, de le volt támasztva mellé a színpadra egy sokkal nagyobb, legalább 1-1.5 méter hosszú szaxofon is. Azt éreztem, mintha egyszerre több dallam szólna egymással párhuzamosan, de az internet tanúsága szerint nem használ loop stationt, vagy bármilyen, többszörös hangzást előidéző stúdiótechnikát, csak a fúvós hangszerét. Azért tartják nagy művésznek, mert egymaga képes olyan “polifónikus” hangzást előidézni, mint egy komplett fúvósszekció. Egy 10-15 perces”szám” alatt dallamosabb és strukturálatlanabb részek követték egymást, rengeteg érzelmet generálva. Az igazán durva élményt viszont a nagy szaxofon váltotta ki, úgy éreztem, hátravág az erős és hangos zene, szinte a padló és a falak is rezegtek a hanghullámoktól. Colin teljesítménye nem csak művészileg, hanem fizikailag is figyelemre méltó, elképesztően fárasztó lehet ekkora erejű fúvós produkciót előadni egy órán át a színpadon. Mint kiderült, atléta sportmúltja, és a rendszeresen végzett jóga-, meditációs- és légzőgyakorlatok is segítik őt ebben. Koncertje végén vidáman beleüvöltötte a levegőbe, hogy gyakorlatilag szerelmes Budapestbe. A kilencvenes években ugyanis élt itt néhány hónapot, utcai zenéléssel, unicumozással és partyzással tengetve napjait. Mi is örültünk, Colin!
Mika Vainio live act-jét már nem tudtuk megvárni, de így is felejthetetlen este volt. Azért szeretem az experimentális, zajokkal operáló produkciókat, mert rájöhetünk, hogy sokkal több hang tekinthető zenének, mint hisszük, és igenis lehet feszegetni az előítéletes stílus-alapú kategorizálás határait. Emellett pedig egy ilyen koncert után sokkal figyelmesebbek leszünk a minket körülvevő világ egyszerű zörejeire. Egy stresszes napon is választhatjuk azt, hogy elmerülünk bármilyen rezgő tárgy, akár egy nyikorgó ablak vagy egy autóriasztó zajának rejtett szépségében. A zene mindig körülvesz minket. Köszönjük, Trafó!
