Szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy eljutottam életem első Depeche Mode koncertjére. Az egyik kollégám megkérdezett, hogy érdekel-e, mert az ismerőse nem tud vele menni, így maradt egy jegye – habár nem nézte ki belőlem az ilyen féle zene iránti szeretetet. Ezúton is üzenem neki: nagyon hálás vagyok, hogy rám gondolt.
Sosem voltam egy hatalmas rajongó, viszont beleszülettem a zenéjükbe. Édesapám 1985-ben ott volt az első magyarországi koncerten, a Volán Pályán, amíg édesanyám a bátyámra vigyázott itthon. Amikor gyerekek voltunk, folyton a bakelitlemezeiket hallgattuk, így az ő zenéjük mind a mai napig összeköti a családot.
Idén, a Puskás Stadionban léptek fel a Delta Machine Tour keretében. Az estét a német Diamond Version nyitotta, számomra a hangzásuk leginkább a Kraftwerk-re hasonlított. Az előbb említett zenekart ugyan kedvelem, de ez a duó nem igazán nyerte el tetszésemet, annak ellenére sem, hogy igyekeztek odatenni magukat. Kisebb szünet után pontban 20:45-kor robbant be a színpadra a Depeche Mode, a Welcome To My World számukkal. Hatalmas ováció fogadta az immáron már kilencedjére hazánkban koncertező bandát. Harmadikként a sorban a Walking In My Shoes szerepelt – ennél éreztem először azt, hogy az együttes és a közönség egy hullámhosszon van. Személyes kedvenceim, a Black Celebration és a Policy Of Truth egymás után hangzottak el, mondanom se kell, hogy mennyire repestem az örömtől. Többször is megénekeltették a magyar közönséget, például a Should Be Higher végén, amikor egy magas, elnyújtott love-ot kellett ismételnünk Dave Gahan után.
A technika sem hagyott kívánnivalót maga után, a Barrel Of A Gun alatt a kivetítőkön az élő adást láthattuk fekete-fehérben osztott és/vagy teljes képpel, de a két szélső kivetítőn sose ment ugyanaz. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék, és a térfigyelő kamerákat babrálná valaki. Nagyon tetszett. A színpad felett három, kör alakú, reflektorokkal felszerelt hatalmas fényszerkezet volt, amelyek leereszkedtek, többek között a When The Body Speaks-en. Ezt Martin Gore előadásában hallhattuk, én majdnem elérzékenyültem rajta. A kedvenc élményem már a ráadás számok körében található. A Home végén lévő dallamot még javában visszhangozta a közönség, amikor Gahan egyszercsak megjelent a színpadon, és mosolyogva annyit szólt: „Ez varázslatos volt, de most már hagyjátok abba!” A koncertet a Never Let Me Down Again zárta 23:00-kor. Utána a legközelebbi viszontlátásig elbúcsúzott az idén 33 éves zenekar.
Kissé megfáradtan érkeztem haza, aludtam kb. 3,5 órát, majd irány a munka. Egész nap olyan voltam, mint egy zombi, a jelenleg problémás bal térdem állapotáról pedig inkább ne is beszéljünk. Hogy megérte? Mindenképp! Felejthetetlen élményekkel gazdagodtam egy hihetetlen jó hangulatú és látványos koncerten egy olyan zenekar révén, akik gyermekkorom óta kísérnek.
Setlist 2013 Budapest: 01. Welcome To My World 02. Angel 03. Walking In My Shoes 04. Precious 05. Black Celebration 06. Policy Of Truth 07. Should Be Higher 08. Barrel Of A Gun 09. Higher Love // Only When I Lose Myself (Martin Gore) 10. Child Inside // When The Body Speaks (Martin Gore) 11. Heaven 12. Soothe My Soul 13. A Pain That I’m Used To 14. A Question Of Time 15. Secret To The End 16. Enjoy The Silence 17. Personal Jesus 18. Goodbye — 19. Home 20. Halo 21. Just Can’t Get Enough 22. I Feel You 23. Never Let Me Down Again