Július 7-én a Barba Negra Trackben a progresszív metál atombrutálzsírüberistenkirályai ezúttal – ezt sajnáltam is meg nem is – nem sajátították ki az estét maguknak, mint tették azt a tavalyi évben, hanem két másik bandának is teret engedtek: az egyik egy, ha-akarom-jazz-metálnak hívott, nagyon tehetséges magyar formáció, a Special Providence, a másik pedig az állítólag progresszív elemekkel fűszerezett power metal banda, a Kamelot.
Fullasztóan forró nyári nap volt július 7-e, s egyebekben: a Dream Theater évforduló-ünneplő fesztiválturnéjának budapesti napja is. A zenekar ugyanis harmincadik életévét tapossa, persze ha a Berklee-beli valódi kezdetektől, és nem az 1989-es első, hivatalos albumtól datáljuk az eseményeket. (Ezt a korszakot őrzi egyébként a Majesty Demos címmel elérhető, félhivatalos kiadvány is.) Szóval, tagcseréktől sem mentes három évtizede nyűvi immár ki-ki a hangszerét a földi halandók számára elképzelhetetlen szinten, s bár már tizedik alkalommal, megbízható rendszerességgel keresik fel Magyarországot – ezúttal csaknem egy évvel az előző, Budapest Parkos buli után -, ismét nagy izgalmat keltettek, a zene állítólag romló színvonaláról lelkesen panaszkodó, de összességében azért hűséges(nek tűnő) itthoni rajongók körében. Már csak a jeles alkalomra összeállított különleges, minden-albumról-egyet koncertprogram miatt is, hiszen abszolút megvolt az esélye, hogy régen, vagy még egyáltalán nem hallott gyöngyszemek is előkerülnek.
Megérkezésünkkor – mert ugyebár a városi közlekedés sajátosságai miatt menetrendi eltérések előfordulhatnak – már a második nóta (K2) első hangjainál tartott a Markó Ádám dobos által vezetett hazai csapat. Jazzes, eklektikus, helyenként azonban nagyon is erőteljes, hajrázásra inspiráló zenéjük pompásan illeszkedett a Dream Theater elé – habár, megmondva a frankót, a Special Providence először (másodszor-harmadszor-…) feltétlenül otthoni kipróbálásra ajánlott, utána azonban szuperül működik élőben is. Amennyire azonosítanom sikerült, a koncert gerincét az új, nemzetközi promóciót kapott album, az Essence of Change alkotta, olyan nótákkal, mint pl. az energiabomba albumnyitó, az Awaiting the Semicentennial Tidal Wave (amelyhez a srácok egy gyors klipfelvételt is intéztek ott helyben), vagy a könnyed Surprise Me.
Korunk nagy betegsége, a rossz hangzás sajnos a Special Providence-et sem kímélte. Kaltenecker Zsolt ízes billentyűjátékából akkor hallottunk valamit is, ha az éppen alkalmazott effekt ezt lehetővé tette, egyébkor pedig maximum találgatni lehetett, mit is játszik. Szerencsére a záró Northern Lights pont az előbbi kategóriába tartozott (meg azért állítgattak is a keverőpultban), így méltó lekerekítése volt a közel fél órás-negyven perces programnak. Nem könnyű zene a Special Providence, és ez meg is látszott a közönségen, de engem meggyőztek annyira, hogy szívesen hallgattam volna őket tovább is. (A nyitó Babel Confusiont nagyon sajnálom!)
A percek azonban kérlelhetetlenül teltek (nagy-nagy piros pont az időhatárok pontos betartásáért!), és már a deszkákon is volt a “kakukktojás”, a floridai Kamelot. Power metal zenekart tenni egy progresszív estébe szerény véleményem szerint rendkívül merész, tizenkilencre lapot húzós döntés, de bejött: a színpadról nagy dózisban áradt le az energia, ami meg is tette a magáét a közönség körében. Jóval több kéz lendült a magasba, jóval több torok tört ki ordításban a két fő hangulatfelelősnek, Tommy Karevik énekesnek, és Sean Tibbets basszerosnak köszönhetően. Előbbi visszafogott öltözékével, rövidre nyírt hajával mintha a bankszektorból csöppent volna a színpadra, és mindezek mellett még némi magyar tudást is megcsillantott (Sikíts!). Casey Grillo dobos hihetetlen odaadással, lelkesen ütötte az alapokat, fejrázásától persze a kettő-négy nem lett izgalmasabb vagy bonyolultabb, de hát a power metal már csak ilyen. És ez a “már csak ilyen” egészen jól beindította a proggereket is, jól működött a műfaj egyik jellegzetessége: a fogós, együtt éneklésre kiválóan alkalmas refrének, mint pl. az új albumról felcsendülő Veil of Elysiumban, vagy a komolyzenei (egész pontosan Edvard Grieg-i) alapokat kölcsönző Foreverben.
A Kamelot nagyjából egy órán keresztül hasított, majd továbbadták a színpadot az este főattrakciójának: a Dream Theaternek. Háromnegyed kilenckor (megint csak – dobos szaknyelven szólva – takkra) szólalt meg a False Awakening Suite a hangfalakból, elindítva ezzel a DT-gépezetet. Ezúttal – a már leírtakat leszámítva – nem informálódtam előre a setlistről, hadd érjenek meglepetések. Értek is. A When Dream and Day Unite-ról elsőként megszólaló Afterlife szerintem még soha a zenekar életében nem szolgált nyitószámként – nem is képzeltem volna soha annak -, mégis abszolút rendben volt, ahogyan a második helyen álló Metropolist sem sajnálta senki, pedig arra sem kötöttem volna fogadást, hogy az Images and Words klasszikusát ilyen hamar “ellövik” a koncertprogramban. Az Awake-et a tavalyi évforduló okán nagyon alaposan kivesézte a zenekar, ezúttal az album első felében hallható Caught in a Web érkezett, mit érkezett, robbant az arcunkba. Itt vált egyértelművé, hogy a zenekar ezúttal mindenféle üresjárat nélküli, feszes, erőteljes bulira készül, amit aztán a későbbiek is igazoltak – talán a program szokatlan rövidségét igyekezett ezzel ellensúlyozni az amerikai ötösfogat, minden jel szerint sikerrel.
A Dream Theatere-n kívül a Change of Seasons EP is évfordulós, megjelenése huszadik évét ünnepli. Reménykedtem egy teljes, huszonhárom perces változatban, mert hát a zenekar egy ilyen kettős ziccert (zenekari és lemezes évforduló együtt) tuti nem hagyna ki! A teljes, monumentális szerzemény helyett azonban egy jó érzékkel kiollózott, körülbelül három perces részletet kaptunk, és az adott körülmények között nekem ez is elég volt.
A folytatásban a rajongókat a mai napig megosztó Falling Into Infinity album következett (jó, az utóbbi időben ez lassan már mindegyik albumra igaz, annyi a fanyalgó), de a Burning My Soul remek választás volt: erőteljes, döngölő ritmusával nem lehet mellényúlni. A közepes tempóban, duplázóval kísért első rifftől a hideg futkosott a hátamon, és azon kaptam magam, hogy lelkesen ugrálok. Az ugrándozás fáradalmait az ügyeletes ballada, a The Spirit Carries On alatt volt alkalmam kipihenni – félreértés ne essék, még mindig ez a kedvenc lírai szerzeményem a bandától, szerencsére elég biztos pontja a koncerteknek.
A Six Degrees of Inner Turbulence-nél ért egy kisebb csalódás: személy szerint sokkal jobban örültem volna az egyik “nagy” nótának, mint pl. a Glass Prison, vagy a Blind Faith, de az About to Crash érkezett. Ez a hatperces etűd tematikája ellenére nagyon könnyed, vidám nóta, és dacára annak, hogy utálom ezt a kifejezést, igazi nyár esti slágernek bizonyult. A Train of Thought-ot – elsőként megismert albumomat – valamiért a zenekar mostohagyerekének érzem mostanában. Telve van súlyos, sötét, elementáris erejű darabokkal, de a zenekar ezúttal is a kipróbált, biztos darab, az As I Am mellett döntött, és ez volt a helyzet a következő két album esetében is. A Panic Attack és a Constant Motion igen gyakori a bulik repertoárjában, így ezeken nem lepődtem meg különösebben. annál inkább a John Petrucci kiégését megéneklő Wither-en, amelyet 2010 óta elő se vett a banda (és addig is csak körülbelül 15-20 alkalommal), szóval igazi csemege volt a már sokszor hallott “slágerek” után.
A koncert lassan a végéhez közeledett. A normál játékidőben már csak egy nóta volt hátra, ami szerencsére visszazökkentette fogyatkozó lelkesedésemet a rendes kerékvágásba: a Bridges in the Sky. Tempós, agyas, sodró lendületű dal, ami koncertkezdésre is kiválóan alkalmas (lásd 2012), de zárásnak is remekül megfelel. És mivel nincsen Dream Theater-koncert ráadás nélkül, izgatottan vártuk, hogy vajon a self-titled, legújabb albumról mire esik a választás: a Behind the Veil búcsúztatta a közönséget.
Valamelyik korábbi írásban már említettem, hogy a Dream Theater-koncertek nálam mindig valamilyen jelentős életesemény után következnek: ebben idén sem volt hiba, ezúttal egy műtét miatti, néhány napos kórházi tartózkodáshoz tudom kapcsolni a zenekar látogatását. Bár ez kissé rányomta a bélyegét a bulira (se fejrázás, se szövegéneklés), és a színpadon történteket se követtem most akkora figyelemmel, mint általában (akárhogy is, ez már a hetedik bulim volt), azért volt néhány katarzis-közeli pillanatom. Nem bántam meg, na :)