Ha van zenekar, ami tökéletesen illenek az A38 Hajó indusztriális csupa fém koncerttermébe, az a Preoccupations. Vagy ahogy a névváltoztatás előtt ismerték őket: Viet Cong. A kurrens gitárzenei színtér egyik legbeborultabb kvartettje két éve már adott egy súlyos klubbulit Budapesten, májusban pedig visszatérnek, hogy cím nélküli új albumukat is bemutassák a hazai közönségnek a This Heat és a The Fall legjobb pillanatait idéző sűrű, zajos posztpunk-noiserock torpedók, szögletes gitárok, a háttérben borongós iparvárosok képeivel.
Az évtized elejének egyik nagyon nagyra tartott zenekara volt a Calgary-ból származó Women, amelynek persze egyetlen női tagja sem volt, viszont az alapító fivérek drámai körülmények között balhéztak össze egy koncerten. A Women feloszlásának egyetlen jó dolgot köszönhetünk: a basszusgitáros-frontember Matt Flegel és a dobos Mike Wallace alapította Viet Cong-ot. A kvartett debütálása rögtön a jó nevű Jagjaguwar kiadónál jelent meg (ahogy az „előzenekar” két lemeze is) és elsöprő kritikai sikert aratott. Úgy hangzott, mintha a The Fall próbált volna Wolf Parade számokat játszani: feszes-agresszív, fenyegető posztpunk váltakozott koponyarepesztő noiserockkal és hűvös indusztriális zakatolásokkal, miközben a számok legtöbbje kvázi slágerként azonnal megragadt az ember fülében. Azt pedig, hogy a hatás élőben még letaglózóbb, ugyanazon év augusztusában az A38-on is demonstrálták.
A banda keresettségével arányosan nőtt viszont a kompromittáló nevet kifogásolók tábora is, így a négy tag tavaly bejelentette, hogy Preoccupations néven folytatják tovább a közös zenélést.
Sok tekintetben olyan volt az albumon dolgozni, mint beleugrani a vaksötétbe – mesélte Matt Flegel basszusgitáros-énekes. Van, aki elköltözött otthonról, másikunknak egy több éves kapcsolata ért véget, nevet változtattunk, de még nem döntöttünk az újról, ráadásul üres kézzel mentünk le először a stúdióba. A Preoccupations egyfajta lenyomata annak, ahogy próbálunk valami stabilba kapaszkodni, miközben minden megváltozott körülöttünk. Sokkal direktebb, azonnal ható dalokban gondolkodtunk most. A szövegek is ezt tükrözik: a Monotony a kilátástalan munkáról, az Anxiety pedig a zenekar változásával kapcsolatos aggodalmainkról szól.
Az önreflexív, a lélekbe kampóként akaszkodó dolgokat körbejáró szövegekhez pedig tökéletesen passzolnak a nyolcvanas évek posztpunk ikonjait, a Bauhaust, a Teardrop Explodest vagy az Echo & The Bunnymen-t megidéző feszes és zaklatott gitárok, valamint a debütálást is átszövő klausztrofób és indusztriális hangulat. De ahogy a fentebbi előképek, úgy a Preoccupations számai is minden experimentális élük ellenére azonnal fülbe másznak és jó ideig ott is maradnak. Ezek alapján pedig nem kérdés, hogy a kvartett nem csak a nevében tudott megújulni, májusi koncertjük tehát azoknak is erősen ajánlott, akik ott voltak a – azóta is gyakran emlegetett – két évvel ezelőtti A38-as koncerten.