A budapesti Sorbonne Sexual zenekar a média által legelhanyagoltabb zenekarok listáján – már ha lenne ilyen – biztosan az élen végezne. Mondjuk nem is nagyon hypeolják magukat, mint számos zeneileg kevésbé értékelhető kortársuk. A zenekarral több éves ismertségem után, megelégelve saját tétlenségemet tegnap éjszaka az utolsó söröm elfogyasztása közben elhatároztam, hogy megírom ezt a cikket.
Mikor először találkoztam a zenekarral 2011-et írtunk, és a pesti SOTE klubban léptek fel. Nagy hely, sok ember, töménytelen szesz és a vágy, hogy aznap este valami csodának legyünk tanúi. A férfiak és nők hosszú kígyózó sorokban tülekedtek a bejáratnál és hangosan sziszegtek az éjszakába, hogy megkapják a pénteki boldogság adagjukat. De valami egészen mást kaptak.
A zenekar valamivel éjfél után kezdett az akkor már delírium áztatta arcoknak és tetszhalott bohócoknak, akik csak a formás pillanatokért és a társadalom mocskolt sztereotipikus picsáiért jöttek el. Aztán egy másodpercre minden elcsendesült. Majd meghallottam a zenét, az én boldogság adagomat aznap estére. Egyszerre hallottam a 90-es évek dühös energiáját és a jelen sodródó természetét. A zene maga volt a múlt és a jelen, és én azonnal tudtam, hogy részese akarok lenni a jövőjüknek.
Azóta eltelt öt év és a világ semmit sem változott. Az igazság ott kattog az emberek fejében és a tehetség, mint szellemi attribútum háborúját vívja a média véresszájú kizsákmányolóival szemben. Mindeközben a Sorbonne Sexual nem tűnt el, halt meg és/vagy alakult át. Feltettek egy kérdést és koncertről koncertre várják rá a választ. Miről is szól a fáma? Aztán kiadtak egy albumot, és én azt hittem megtudom a választ. De nem így történt. Ez a lemez lezár valamit. Egy életszakaszt. A lemez mindennap ott pörög a lejátszóban, magában pörög, és én érzem benne a nagy elődök adományát és az akarást, hogy egyszer ők is nagyok legyenek. Aztán az ember egy pillanatra kijózanodik, és egy autóban találja magát a zenekarral, amely épp robog Veszprém, Tatabánya és Szeged felé, hogy este a 30y előtt játszanak, csak úgy. Azért, mert ennyire királyok.
A turné: Veszprém Expresszó klub, Tatabánya Roxxy, Szeged Jate klub. A ford kombi megpakolva hangszerekkel. Az anyós ülésen egy ukulele, a magnóban egymást váltják a progresszív törtetők, a Naam, Naxatras. Előkerül Kispál is. A csomagtartóban tornyosuló halmaz tetejére még felkerül egy karton sör.
A Sorbonne jól teljesít. Mindenhol teltház, tomboló tinik és részeg fószerek a pultoknál, miközben a zenekar a háttérben az ember arcába tolja, hogy egyszer ők lesznek a legnagyobbak ezen a világon. A koncert után sztorizgatás Beck Zolival, aztán irány haza. Másnap újra koncert, és ettől megváltozik minden. A Sorbonne turnézik, és épp megvalósítják saját álmukat és mindenki álmát. Ott állnak a visszatartóztathatatlan hírnév kapujában, de még kell valami. Egy szippantás az élet velejéből.
Vagy egy piros cadillac és néhány acapulco ing, nem tudom. Most itt ülök a törzshelyemen és a sörömet várom, de nem akarnak kiszolgálni.
