A giccset és a hatásvadászatot sem nélkülözte a zongoristából showman-né avanzsált Havasi Balázs 2013. december 21-i, Arénabeli koncertje, amely az ígéreteknek megfelelően valóban monumentálisra sikerült.
Az előadást azonban annak ellenére sem intézhetjük el egyetlen szóval, hogy az itt-ott feltűnő sziruposság mellett olykor Kozsó kellemetlen emlékeket ébresztő szellemét is el kellett viselnünk. Ugyanígy figyelmen kívül kell hagynunk egy időre Havasi álszerénységbe bugyolált önfényezését is, hogy őszintén elismerhessük:
itt bizony történt valami igényes.
Mert az mindenképpen tény, hogy Havasi Balázs tud zongorázni, ahogy az is, hogy ettől még nem ülnének be tizenkétezren a koncertjére. Hollerung Gábornak, a Havasi koncertjein rendszeresen közreműködő Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar karnagyának alighanem igaza van abban, hogy ezeket a számokat egyszerűen nem söpörhetjük le az asztalról, mert – ahogy mondani szokták – valóban Havasi Balázs ma az egyetlen, aki képes tömegeket megmozgatni „modern klasszikus” zenéjével. Egy olyan zenével, amely ráadásul a laikus fül (ilyen az enyém is) számára egyáltalán nem rossz, sőt: az idei koncerten nem egy libabőrös-hidegrázós pillanatot is átéltem, ami esetemben egyébként nem fordul elő mindennap. Mert kár lenne tagadni: a Hooligansből kölcsönvett, Endivel vívott dob-zongorapárbaj valóban érdekes és szórakoztató volt, ahogy Lisa Gerrard csodálatos hangja is emelkedett hangulatot teremtett, nem elfeledkezve a szimfonikus zenekarról és a kórusokról sem, amelyek végig biztosították azt a bizonyos monumentalitást.
Hiszen kétség sem fér hozzá, hogy ez itt a kulcsszó. Monumentális, gigantikus volt a hangoktól a látványig minden: amit csak lehetett mozgattak és forgattak, a színpad köré hol Munkácsy-festményeket, hol tájképeket, hol meg videókat vetítettek, ráadásul – biztos, ami biztos – Havasi öltözéke is legalább negyedóránként változott.
Utálni vagy szeretni
A túlzások, a hatásvadászat, a giccs és az önfényezés persze zavaróak, a kérdés csak az, hogyan viszonyulunk mindehhez. Mert az egyébként jól sikerült Altató alatt pizsamában a színpadra vonuló gyerekek tényleg annyira édesek, hogy összeragad az ember szája, az átvezető szövegek pedig néha már ijesztően gazdagok szeretetben, szívekben és persze legekben.
De ha akarjuk, a műsor zavaró elemeit járulékos károknak is tekinthetjük, különösen mert ezek jórészt a körítésben, a felvezető szövegekben érhetők tetten, amelyek végső soron nem befolyásolják a zenei színvonalat. Havasi felismerte, mire van szüksége ahhoz, hogy a Zeneakadémián túlmutató tömegeket tudjon megszólítani, miközben nem engedi el teljesen a klasszikus zenét, csak éppen kiegészíti valami mással, ami a műsorát popkulturális fogyasztási cikké teszi. Lehet Havasit a klasszikus művészet pénzéhes árulójának és cukormázba csomagolt hazugságnak tekinteni, ahogy lehet róla zenei prófétaként, forradalmárként és a világhír felé rohanó csodagyerekként is beszélni. Ha igazság van is mindkettőben, talán fontosabb, hogy az egész jelenséget a helyén kezeljük, és egy érdekes, szórakoztató, olykor érzelgős, itt-ott mégis megható, látványos showt lássunk benne. Lehet elefántcsonttornyokból osztani a tudást, és semmibe nézni a teljesítményt, illetve lehet élvezni az újat, és közben persze kigúnyolni annak visszásságait. Én maradok az utóbbiaknál, és talán jövőre is elmegyek az Arénába. Hátha akkor már Kozsó sem lesz ott.
A kiemelt kép forrása: havasi.eu