A Thievery Corporation 2017-ben új albummal jelentkezett The Temple of I & I címmel. A bemutató turné magyarországi állomása a Budapest Parkban lesz 2017 június 21-én. A lemezt hallgatva elmondhatjuk, hogy a downtempo-t, trip-hop-ot, reggae-t, jazzt és bossa nova-t egyaránt előnyben részesítő elektronikus duó ezúttal sem okoz csalódást.
Korábbi albumuk erősen a bossa nova felé hajlott, ezzel a lemezzel viszont visszatértek a gyökerekhez: a dubhoz és a raggea-hez. Az első szám, a Zee Ng közreműködésével készült Thief Rockers trip-hopos, dubos jellegű, sejtelmes vokállal. A második, a Racquel Jones nevével is fémjelzett Letter to The Editor egy érdekes hip-hop szám, női rappel ráadásul. Korábban már írtunk róla, hogy a Thievery időről időre fontosnak tartja, hogy kifejezze ellenérzését a társadalmi egyenlőtlenséggel, a háborúkkal és igazságtalanságokkal szemben. A Letter to The Editor is egy elég erős, politikailag is kritikus gondolatokkal megáldott szöveg.
Ezután jamaicai vizekre evezünk a Strike the Root című reggae számmal, Notch előadásában. Klasszikus, Marley-re hasonlító zene, egyszerre vidám, elgondolkodtató és lázadó. Ezt egy hirtelen, már-már meglepő felütéssel induló track, a Ghetto Matrix követi, Mr. Lif előadásában. Bár első blikkre downtempo-ra tippelnénk, hamarosan kiderül, hogy igen jóféle hip-hop zenéről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy olyan szép hangokból áll, hogy bárcsak instrumentális lenne. Persze amikor megkezdődik a rap, az sem okoz csalódást, komoly mondanivalóval rendelkező szöveget hallhatunk arról, hogy a saját elménk hogyan kényszerít nyomornegyedbe bennünket, közvetlen és átvitt értelemben egyaránt. Ezt megint csak a Notch közreműködésével felvett True Sons of Zion követi. Az előzőhöz hasonló jó kis reggae számról van szó, talán az előbbinél eggyel dallamosabbról.
Ezt az album címadó dala követi. Itt végre megkapjuk a régóta várt, lágy, szoftos, mégis finoman ütemes trip-hop muzsikát, érdekes effektekkel, dub-os, visszhangzó hullámzásokkal. Bár számítanánk rá, viszonylag kevés benne a vokál, viszont jobb is, sokkal jobban rá lehet hangolódni a hol dub-os, hol trip-hopos, igazán megnyugtató és elszállós dallamfelhőre. Talán ez a legjobb, legkülönlegesebb, legthievery-sebb szám a lemezen. A trip-hop-os vonalat folytatja a lemezen a Time + Space című szám, Lou Lou Ghelichkhani előadásában. Szintén egy finoman lazulós chill zenéről van szó, megbolondítva egy kis dub-bal, electro-val, gitárzenével és fülbemászó francia szöveggel. Shana Halligan Love Has No Heart is ezen a vonalon mozog, bár itt színtiszta chill-ről van szó, talán még lassabb, leginkább az ibizai Cafe del Mar teraszáról látható naplemente képe jelenik meg az elménkben, hátradőlés, lágy szellő, és egy utolsó koktél elalvás előtt. A The Temple of I & I után ez lett a második kedvencem a lemezről. Ezt Elin Melgarejo brazil jazzénekesnő Lose to Find című alkotása követi, mely stílusában szinte teljesen megegyezik az előzővel, persze nem baj, hiszen a nap még nem bukott bele a spanyol tengerbe, és a jégbe hűtött italunkból is van még pár korty, pont addig elég, míg lecseng ez a kellemes downtempo szám.
Az album tizedik track-je a Let the Chalice Blaze. Ez egy classic Theivery mix, jó kis ambient zene, hál’ istennek vokál nélkül. Utána újra jön Notch a Weapons of Distraction-nel és hozza azt, amit a reggae-ben szeretünk, viszont meglepő módon a lezárás kicsit klasszikus zenei magasságokba emelkedik. Utána Racquel Jones elrappeli, már-már elragázza a Road Block című számot, mindehhez az alapot pedig jóféle dub szolgáltatja. A tizenharmadik számnál folytatódik a hip-hop vonal, Mr. Lif-től a Fight to Survive-ot hallhatjuk. Az élethalálharcról szóló rapszöveg érdekes módon egy ambient alapra van rátéve, ami igazán különleges hangulatot kölcsönöz a számnak. Ezt követi Puma-tól a Babylon Falling. Visszakanyarodunk a jól bevált jamaikai raggae-hez, és a gonosz pénzvilág romlását remélő szövegekhez, bár ez is meg van spékelve itt – ott különleges effektekkel, hogy nehogy unalmas legyen. Az albumot lezáró szám a Drop Your Guns szintén Notch – tól. Összességében elmondható, hogy az albumot a társadalomkritikus vonalat megütő reggae és hip-hop számok indítják és zárják, mintegy kagylóhéjba zárva a lemez közepén található, chillezésre alkalmas, érzelgős szövegű, vagy vokállal egyáltalán nem rendelkező downtempo számokat.
A The Temple of I & I mindenesetre beteljesíti a Thievery – rajongók elvárásait: igényes előadók minőségi remixei, stílusok színes kavalkádja a “mindenből a legjobban elv” alapján, arányosan adagolva az elgondolkodtató és pusztán kikapcsolódásra vagy háttérzajnak használható számokat. A júniusi parkos bulira pedig ezen a linken tudtok jegyet venni.