Az Örökség világpremierje idén januárban a Sundance Filmfesztiválon volt, ahol a horrorfilmet rögtön az évtized legrémisztőbb filmjeként emlegették. De vajon tényleg ennyire vérfagyasztó Ari Aster első rendezése?
A történet egy nem mindennapi család szétesését mutatja be. Miután Ellen, a Graham család nagymamája meghal, lánya (Toni Colette) egyre több megmagyarázhatatlan eseménnyel szembesül anyja múltjából. Minél többet fedeznek fel az elhunyt asszony titkaiból, annál baljósabb változások következnek be a család élő tagjainak életében. A gyász baljós, mélyen nyugtalanító események elindítója.
Ari Aster filmográfiájában eddig csak rövidfilmek szerepeltek, az Örökség az első egészestés nagyjátékfilmje. Bemutatkozó darabként igazán egyedi alkotással van dolgunk, a maga kategóriájában korrekt munka, de szerintem nem egy instant klasszikus, mivel közel sem tökéletes, egyes hibái fölött egyszerűen nem tudok szemet hunyni.
De kezdjük a pozitívumokkal. Aster egyedi látásmódja a film összes képkockáján érezhető. Az operatőri munka, a kameraállások, a hátborzongató zene és a szokatlan vágásnak köszönhetően tényleg egy különlegesen nyomasztó atmoszféra lengi be a filmet. Már a pazarul fényképezett nyitójelenet is azt sugallja, itt valami egészen furcsán bizarr eseményekre számíthatunk. A kamera egy makettház szobájára közelít, ami közelebbről nézve a Graham család titokzatos házának egyik valóságos szobája. A film során többször csap be a szemünk, nem veszünk észre valamit, ami a háttérben bújt meg, vagy nem vagyunk biztosak benne, mi is rejtőzik a sötétben. Ezek az aprólékosan kidolgozott képek tényleg hátborzongatóak, sokszor attól félünk jobban, amit nem látunk. Hiszen így van ez a valóságban is.
Az Örökség nem a megszokott horrorfilmes kliséket használja, hanem megpróbál egy szokatlan hangulatot fenntartani és a Graham család drámáján keresztül bemutatni vérfagyasztó történetüket. Igazán értékelendő, hogy a feszültség teremtés nem eszetlen ijesztgetésekből áll, de összességében a film mégse képes végig lekötni a nézőt. A narratíva számomra túl vontatott volt, hosszúra nyúlt a bevezetés, a film közepe kifejezetten unalmas, a végén pedig a misztikus szál erőltetett és összecsapott. A természetfeletti jelenségekre konkrét magyarázatot nem kapunk, ezt a szálat szerintem jobban ki kellett volna fejteni, nem csak apró utalásokat elrejteni a cselekményben.
A lassabb tempó miatt a film nézése közben többször is az órámat néztem, ami nem a legjobb jel egy horrorfilmnél és az sem, hogy a közönség többször is felnevetett. Ezt mondjuk betudhatjuk a borzasztó szinkronnak, ami számos jelenet élvezhetőségéből vont le. Az őrült kicsapongást és kétségbeesett lihegést a magyar szinkron annyira nevetségessé tette, hogy nem lehetett igazán átélni a legfélelmetesebb jeleneteket.
A film főszerepében az Oscar-díjra jelölt Toni Collette (Hatodik érzék, A család kicsi kincse) látható, akinek játéka tényleg hátborzongató. Az anya karaktere már az első harmadban kifordul önmagából és ezután csak egyre mélyebbre süllyed az őrületben. A kislánya szerepében Milly Shapiro is kiemelkedő alakítás nyújt, úgy, hogy alig van szövege, de az arcjátékával is képes megalvasztani a vért az ereinkben. Az apa karakterét Gabriel Byrne (Közönséges bűnözők, A vasálarcos) viszont elég unottan játszotta, a betépett tinifiút pedig Alex Wolff (Jumanji: Vár a dzsungel, Bazi nagy görög lagzi 2) hozta, sajnos csak középszerűen.
Összességében az Örökség egy bátor horrorfilm, egyedi hangulattal és pár kiemelkedő alakítással, de mégsem nevezhető az évtized legijesztőbb filmjének. Helyenként képes borzongatásra, de zsigeri élményt nem tud nyújtani.
6/10