Kultikus művészektől újat mutatni mindig nehéz feladat. Ezerszer látott, mindenki által ismert képeket úgy akasztani a múzeum falára, hogy valami új mondanivalóval ruházódjanak fel, így maradva még mindig érdekesek legyenek, akár többszöri megtekintés után is; na ezért kellenek a tehetséges kurátorok. Mi csábít be egy Robert Capa-kiállításra akár egy olyat is, aki oda-vissza ismeri a fotós majd’ minden képét? Vagy mitől lesz egy fotókiállítás olyanoknak is izgalmas, akik éppenséggel nincsenek oda a fényképészetért? A Nemzeti Múzeumban található Robert Capa / A Játékos címmel megrendezett tárlat ezekre, és még sok más kérdésre ad most választ egészen 2014. január 12-ig.
Mióta láttam a kiállítást minden beszélgetésemet azzal kezdem, hogy; És egyébként láttad már a Capa kiállítást a Nemzetiben? Mert ha nem, akkor mindenképpen nézd meg! Lelkesedésemet pedig csak egyrészről lehet annak a számlájára írni, hogy eleve szeretem a fotókat, Capáról nem is beszélve. Ez a tárlat azonban a sok-sok végigjárt kiállítás után is tudott még újdonságot mutatni. Egyrészről ott van rögtön az a – ha nem is forradalmi, de azért mindenképpen több gondolkodást és koncepciót igénylő – megvalósítási forma, hogy a fotókat nem időrendben, hanem különböző, esetünkben négy fő téma köré csoportosítva, térben is elválasztva tárják a nagyközönség elé. Lehet persze azon vitatkozni, hogy mennyire adják át mondjuk a normandiai partraszállás hangulatát a termek legkülönbözőbb részein elhelyezett fotók, hiszen, egyértelmű, hogy együtt erőteljesebben érnék el a kívánt hatást. Ráadásul a látogatók is megszokták már, hogy könnyen nyomon tudják követni az események egymás utáni alakulását.
Most azonban valami más volt a cél, ha úgy tetszik az, hogy egy kicsit megmozgassuk az agyunkat, és olyan összefüggéseket lássunk meg Capa munkásságában, amelyeket nagy valószínűséggel addig nem. És pont ezért, na meg a sok, képeket kiegészítő elem miatt éri meg mindenkinek ellátogatni a tárlatra. Ott ugyanis a Capáról szóló véleményekkel telenyomtatott fürdőkádtól, a korabeli újságok széles gyűjteményét tartalmazó kis, kihúzható állványokon és a kártyaasztalon keresztül az élő performanszig minden megtalálható. Ezek a pluszok (amelyek a képekről persze nem veszik el a hangsúlyt, sőt!) vezetnek át minket a négy témán, amelyek a következőek: az emigráns, a fotóriporter, a játékos, a hős.
És hogy mit takarnak ezek? Capa, mint fotós és mint ember különböző oldalait. Magát a művészt bemutatni, úgy gondolom, nem igen kell, hiszen amellett, hogy kora egyik legnépszerűbb fotóriportere és közéleti személyisége volt, A milicista halála című fotót még azok is biztosan látták legalább egyszer, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy alkotója 1913-ban, Budapesten még Friedmann Endre néven látta meg a napvilágot. Capa rövid élete során öt hadszíntéren fotózott, ott volt a második Világháború leghíresebb ütközeteinél, szoros kapcsolatot ápolt Ernest Hemingway-jel, és John Steinbeck-kel, Ingrid Bergman szeretője volt, mindeközben pedig ontotta magából a kora fontos eseményeit, személyeit és hangulatát megörökítő, páratlan fotóit.
Persze hatalmas közhely már csak megemlíteni is, hogy álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk bele, hogy a fényképezőgép mögött egy élő, lélegző személy állt, de azért ha pironkodva is, mégis csak le kell írnom. Ez ugyanis Capa esetében, mint ahogy az főleg a fotóriporter teremben kitűnik, nem kevesebbet jelentett, minthogy a harctereken folyamatos életveszélyben, a füle mellett elhúzó golyók kereszttüzében fotózott, miközben bajtársai haltak meg a szeme (és lencséje) láttára.
Híres mondata a „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” értelmeződik újra a tárlat négy termében. Vajon ez azt jelenti, hogy vértócsákban fekvő halottakat kell lekapni a lehető legközelebbről? Részben. A távolság ugyanis nem csupán fizikai. Emberek bizalmába kell férkőzni úgy, hogy – és ez nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek egy laikus gondolná – zavartalanul folytassák addigi életüket a fényképezőtől és a fotóstól függetlenül. Capa azonban, és ez nem kis mértékben személyiségének volt köszönhető, ezt is könnyedén véghezvitte. Ennek eredményeit láthatjuk az emigráns és a játékos termekben. A téma más, persze, a megközelítés viszont ugyanaz: úgy férkőzni emberek közé, hogy a lehető legtöbbet tárják fel magukból és helyzetükből a kamera előtt, legyen az egy rokon siratója vagy akár egy hintázással töltött, vidám délután.
Capához, mint emberhez legközelebb azonban a hős teremben kerülhetünk. Itt érezzük át legjobban, milyen jelentőséggel bírtak a fotói, hogy barátai, akik között a kor nem kevés híres személyisége is megtalálható volt, milyen fájóan hiányolták őt, amikor 1954-ben taposóaknára lépve érte a halál. Ezt legjobban talán közeli barátja, Hemingway szavai fejezték ki: „He was so much alive, that it is a hard long day to think of him as dead”. Szintén ebben a teremben kaptak helyet a leghíresebb fotók, köztük A milicista halála, amely élőben (talán éppen a hatalmas hírneve miatt) szinte borzongató erővel bír.
Egy szó, mint száz, ezt a tárlatot látni kell, hiszen nemcsak Capa munkásságához, de az eddig látott fotókiállításokhoz is hozzátesz valamit újszerűségével és frissességével, és azzal, hogy a puszta fotókon kívül mer mást is bevinni a kiállítótérbe. És ha már ott jártunk, pötyögjük le véleményünket a szerkesztő asztalánál egy Capa-korabeli írógépen, fehér lapra, mert itt a vendégkönyv sem lehet olyan, mint egy szokványos kiállításon.