Valentin elvégezte a főiskolát. Bár nehezen hagyta hátra a családját, barátait és az egész eddigi életét, egy külföldi állást fogadott el. Még utoljára körbejárta a várost ahol felnőtt, és ahol oly sok ismerőssel, baráttal tartott kapcsolatot. Elsétált a játszótér mellett, ahol megtanult biciklizni és focizni. A játszótér sokat változott az utóbbi időben – ez – a felnőtt szemmel már olyan kicsi világ. Zöld kerítés öleli körbe, és mindent vastag gumiréteg borít, ami minden kis karcolástól megvédi a kicsiket. Nem olyan vad és hatalmas, mint akkoriban, amikor gyerek volt. Az elköltözés híre egy volt osztálytársát is elérte, és találkozót szerveztek. Érdekes volt számára rég látott osztálytársával beszélgetni. Eszébe jutott a sok gondtalan középiskolás év. Akkor még a legnagyobb “búcsú” az volt, ha nyáron egy hétre elment valamelyik táborba. A nosztalgia nyugodt sodrásában megrázta Amália neve.
Ő volt az első szerelme. Talán nem ő volt a legszebb vagy a legokosabb, de számára különleges volt. Mindenről elragadóan és lelkesen beszélt. Olyan lány volt, akire sosem lehetett haragudni. Mosolygós arcot rajzolt a neve mellé a dolgozatra, ezért, bár néha rászóltak, haragudni tényleg nem tudtak rá. Otthon énekelt a zuhany alatt, és mindig dúdolgatott egy dalt az iskolában. Valentint lassan visszaringatta a sok szép emlék a nyugodt nosztalgiába. Egyetlen kérdése maradt volt osztálytársa felé. Még mindig ott lakik Amália, ahol annak idején?
Szerencséje volt. Fél évvel ezelőtt Amáliával is találkozott Valentin beszélgetőpartnere. Kapott egy címet a szomszéd városban. Amália, úgy tűnik, nem költözött el onnan azóta sem. Valentin nem habozott. Jövő héten már a repülőn fog ülni. Elhatározta, hogy holnap elindul. Úgy remélte személyesen találkozhat vele, és meglepheti, ezért nem is próbált üzenni neki.
A buszon ülve a szomszéd város felé sorra érték az emlékek. Minden nap, mikor kevés órájuk volt, Valentin hazakísérte Amáliát. A buszon elfoglalták a hátsó üléseket, és hangosan kitárgyalták az osztálytársaik aznapi ügyeit. Ilyenkor, ha épp túl nagy zajt csaptak a viháncolásukkal, feléjük fordultak a rosszkedvű arcok, és ők lecsendesültek egy percre. Amália nagy kertes házban élt, a nagymamájával és az anyjával. A kert tele volt kényelmes bútorokkal, a nagymama pedig mindig sütött valami finomat a fiataloknak. Ilyenkor kellemes illatok szálltak az egész udvarban. Néha csak a környéken sétáltak. Volt egy kis patak a város szélén, ahol kevesen jártak. Kifeküdtek a partjára, csókolóztak, de előtte szégyenlősen körbepillantottak, mintha attól féltek volna, hogy valaki követte őket.
Valentin végre megérkezett a városba. Térkép se kellett neki, úgy ismerte az utat, mintha naponta járna arra. Megérkezett a házhoz, de csalódott. A rendezetlen kertben csak Amália anyja fogadta. A nő kicsit gyanakvó volt, de egy pár perc múlva, már ő is emlékezett a lánya udvarlójára, és beengedte.
A ház csendes volt, és már nem szállt süteményillat a levegőben. Mint kiderült, Amália egy hónapja költözött el. A középiskola után tovább akart tanulni, de nem ment neki a főiskola. Nem talált jó szakot, itt már nem rajzolhatott mosolygós arcokat a dolgozatokra, és mindig magázódnia kellett. Megismerkedett valakivel az első félévben, de pár hónap után szakítottak. Átjelentkezett máshova, egy könnyebb iskolába és ott szerezte meg a diplomát.
Ami talán a leginkább kimerítette, az a csend volt. Az előadásokon nem beszélgettek hátul, csak zörögtek a billentyűk. Mindenki sokat panaszkodott. Magas a tandíj, sok a kötelező, fárasztó a reggel. Lassan Amália is belefáradt. Már nem nevetett annyit és nem énekelt a zuhany alatt és nem dúdolgatott dalokat. Talált egy munkát, ami valamennyire érdekelte és elköltözött. A szobája még olyan volt, mint ahogy otthagyta. Csak pár dolgot vitt el.
Valentin belépett a szobájába, de idegen helyen találta magát. Az ágyon fekete ruhák sorakoztak kis kupacokban. Egyetlen poszter sem volt a falon, csak pár négyzet alakú világos folt. A függönyök be voltak húzva, ettől olyan sötét volt, mint éjszaka. Az éjjeliszekrényen pár apróság még maradt. Fekete körömlakk, egy doboz cigi és egy régi füzet, amiről lekaparták a színes matricákat.
Valentin egy percre megállt. Leült az ágyra és feltette a kérdést. „Jó helyen járok?”. Amália anyja belépett a szobába egy tollal a kezében. Kitépett a régi füzetből egy lapot és felírta a lány új címét. Valentin eltette a lapot és elbúcsúzott.
A buszon elővette a kis papírdarabot. Egy aprócska rajzot látott. Vörös tintával készült és egy szívet ábrázolt: benne Amália és Valentin neve. A másik oldalán egy cím. Egy messzi- messzi város címe. Hosszasan gondolkodott. Odautazzon-e? Milyen lehet most Amália? Végül csak elővette a tabletjét a táskájából, és írt neki. Valentin remélte, hogy személyesen találkozhatnak először a hosszú idő után, de elhessegette a naiv gyermeki lelkesedését, hogy Amália a karjába ugrik, ha megismeri. Elküldött egy hosszú üzenetet és várta a választ.
Eltelt 5 nap és elérkezett az utazás ideje. Valentin a reptéren sietve haladt, és egy hatalmas bőröndöt húzott maga után. Helyet foglalt a gépén és még a felszállás előtt, elővette a tabletjét.
Nem érkezett válasz. Csak annyi: az üzenetet látta.