Az előző részben a Shaun, a bárányt és az Anomalisát veséztük ki. Ezúttal az animációs Oscar-mezőny számomra legkedvesebb három alkotását, az Amikor Marnie ott volt-ot, az Agymanókat és A fiú és a világ-ot nézzük meg közelebbről, amelyek mind különféle megvilágításban a felnőtté válás témakörét járják körül.
Amikor Marnie ott volt
Az Amikor Marnie ott volt a japán Ghibli Stúdió legújabb egész estés animéje. Rendező-íróként Hiromasa Yonebayashi jegyzi, aki a ’90-es évek óta számos Ghibli-alkotásban közreműködött az animációs részlegen belül, rendezőként azonban csak a 2010-es Arrietty – Elvitte a manó-ban debütált. A filmet Japánban már 2014 nyarán bemutatták, míg más országokba csak a tavalyi év során érkezett meg. Nálunk a novemberi Anilogue tűzte műsorára, habár hivatalos forgalmazásba nem került.
A Marnie különös története a brit író-illusztrátor, Joan G. Robinson 1967-ben kiadott, a filmmel azonos című ifjúsági regényén alapul. A történet főhőse, a nevelőszülőknél élő kék szemű, asztmás kislány orvosi javallatra vidékre utazik, nevelőanyja kissé különc rokonaihoz. Az egyébként is introvertált Anna nem igazán találja helyét az idegen környezetben, amit az a körülmény is nehezít, hogy nemrégiben jutott tudomására: nevelőszülei pénzt kapnak az államtól a gondozásáért. Titkos felfedezése rendkívül felzaklatja, mégsem meri elmondani senkinek. Vakációja alatt leginkább magányos festegetéssel üti el az idejét, ilyenkor egy idősödő hölggyel is gyakran összetalálkozik, akivel közös, visszatérő témájuk egy, a vízparton álló, elhagyatott kúria. A különös atmoszférájú épület szinte mágnes módjára vonzza a kislányt, mígnem odáig merészkedik, hogy bemenjen és szétnézzen a házban; az időközben megérkező dagály azonban elzárja előle a visszavezető utat. Végül egy mogorva halász menekíti ki, akinek a csónakjából visszapillantva Anna a régi pompájában és élettel telien látja viszont a házat. Ettől kezdve a kislányt különös víziók lepik meg álmában a kúriáról és annak lakóiról, élükön egy szintén kék szemű, szépséges, szőke kislánnyal, akivel egy éjszakai kiruccanás alkalmával össze is ismerkedik. Anna ettől fogva rendszeres látogatója lesz a háznak, és barátsága Marnie-val hamar furcsa, szerelemszerű színezetet ölt. A ház nappalonként azonban továbbra is elhagyatottnak tűnik, mígnem új lakók jelennek meg a színen, köztük egy újabb kislánnyal. Az emeleti lakosztály újdonsült kisasszonya szintén igyekszik elnyerni Anna barátságát: beavatja titkába, miszerint rábukkant egy régi naplóra, amely minden bizonnyal valamely korábbi lakóé lehetett; a naplóban pedig rejtélyes módon olyan történetek olvashatók, amelyeket Anna a Marnie-val való találkozásai során maga is átélt.
A történet folyamatosan a valóság és a fantázia határán mozog: maga Anna sem tudja eldönteni, valóban megtörtént-e mindaz, amit éjszakai látogatásai alkalmával megtapasztalt; vidéki vakációja azonban végül olyan csattanóval zárul, amely a kislány egész addigi életét felforgatja és új mederbe tereli.
A Marnie egy varázslatos és romantikus történet a tinédzserkor érzelmi viharairól: barátságról, szerelemről és a gyökerek megtalálásáról. Yonebayashi legújabb filmje (akárcsak az Arriety) nem mérhető ugyan össze a korábbi, Miyazaki-filmek univerzális zsenialitásával; összetett, magával ragadó történetével azonban mindenképpen méltó utódja a nagy múltú stúdió alkotásainak. A filmet a kiskamasz korosztálytól felfelé bárkinek bátran ajánlom, aki egy kicsit is megőrizte magában a gyermeki látásmódot, és hajlandó a fantáziavilág közvetítésével befogadni e nem éppen szokványos történet nagyon is mély és tanulságos üzenetét.
Agymanók
A 3D animált, Disney-Pixar koprodukciós Agymanók minden bizonnyal a rangos elismerés legesélyesebb idei várományosa. A legjobb animációs film kategórián kívül a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában is Oscarra jelölték, és bezsebelt már egy Golden Globe-, valamint két BAFTA-díjat is. A film egyöntetűen lenyűgözte mind a közönséget, mind a kritikusokat: az IMDb-n jelenleg a 104. helyen áll (vagyis a nézők szavazatai alapján a 104. valaha készült legjobb filmnek számít), a Rotten Tomatoes-on pedig 98%-ot ért el (vagyis 100 kritikusból 98 ajánlja).
A sikerszéria ugyan nem volt előzménytelen: a filmet jegyző Pete Docter korábban már számos más színvonalas és népszerű Disney-Pixar moziban közreműködött, úgymint a Toy Story, a Szörny Rt., a WALL-E vagy az Oscar-díjas Fel!; az Agymanók azonban mindettől függetlenül is maximálisan megérdemel minden elismerést. Egy igazi, nagybetűs családi film, amely sikeresen valósítja meg, hogy mind a gyerekeket, mind a felnőtteket lekösse és elszórakoztassa másfél órán keresztül. Minderről gondoskodik az eredeti koncepció, a fordulatos cselekmény, a gyönyörű látványvilág, a szerethető karakterek, a hiteles színészi játék és az érzelmi hullámvasút, amin a történet végigvezet. Hibáját szinte nem is tudnék kiemelni.
A film jól példázza, milyen jelentős változásokon mentek keresztül az utóbbi időben a gyerekfilmek, illetve hogyan szivárognak be a műfajba minduntalan az aktuális popkultúra vívmányai, jelen esetben annak mindent átpszichologizáló jellege. Az Agymanók olyan, mint egy Egyszer volt, hol nem volt… epizód az emberi lélekről: leegyszerűsítő és antropomorfizált, mégis rendkívül találó és látványos módon mutatja be – s ezáltal segíti megérteni –, hogyan működnek az érzelmeink és az emlékezetünk; valósághűbben, mint bármelyik puhafedeles önsegítő könyv, ami korántsem véletlen, Pete Docter ugyanis saját lányos apukás tapasztalataiból merített ihletet a forgatókönyvhöz, amelynek megírásakor pszichológus szakemberekkel is konzultált.
A történet szerint Riley, az alapvetően boldog és kiegyensúlyozott kislány, nem elég, hogy épp az önmagában is problematikus kamaszkor küszöbére lépett, de még egy komoly élethelyzetbeli változást is fel kell, dolgozzon: szülei Minnesotából San Franciscóba költöztették, kiszakítva jól ismert, megszokott környezetéből, ami számos új, megoldandó probléma elé állítja, és egész korábbi életét újrakeretezi. Riley pedig meg is próbál helyt állni, de próbálkozásai egyre-másra kudarcba fulladnak, ezért végső elkeseredésében úgy határoz, pénzt lop az édesanyjától, hogy visszaszökhessen Minnesotába. Az utolsó pillanatban azonban lepattan a buszról, és bűntudatosan hazamenekül, így végre feloldódhat a konfliktus, eljöhet a katarzis, és végső soron minden rendbe jön: a kislány előbb-utóbb megtalálja a helyét San Franciscóban is. Mindez pedig nemcsak a szokásos heppiendet hozza el a nézőnek, hanem egyúttal azt a megnyugtató üzenetet is, hogy a boldogság elérése érdekében a maguk teljes gazdagságában kell megélnünk az érzelmeinket, vagyis nem kell magunkban elnyomni egyiket sem, sokkal inkább meg kell tanulnunk kezelni mindegyiket.
A történet és a tanulság tehát annyira azért nem bonyolult, mindez azonban nagyobb részt a főhős fejében zajlik, a kis, színes agymanók kalandjain keresztül, és éppen ez az ötletes és következetesen végigvezetett koncepció teszi különlegessé a filmet. Olyannyira, hogy még a stáblista alatt se kell unatkoznunk: a betűk vonulása közben villanásnyi betekintést kaphatunk Riley tágabb környezete fejébe is, köztük egy sor háziállatéba. A legutolsó jelenet pedig megalapozott reményeket támaszt az irányban is, hogy a film – vélhetően a teljes harckészültségben tomboló serdülőkort feldolgozó – második részére se kell már túl sokáig várakoznunk.
A fiú és a világ
A fiú és a világ a brazil Alê Abreu második egész estés mozija. Először 2013 őszén mutatták be Kanadában, a 2014-es és 2015-ös év során pedig számos más országba is eljutott. A magyarországi közönség a 2014-es Primanimán találkozhatott vele először, majd az Anilogue keretében is levetítették.
Ez a film az én személyes kedvencem az idei jelöltek sorában, mivel mind a mondanivalója, mind a kivitelezésmódja szempontjából igazi „fekete báránynak” számít a mezőnyben (a Shaun komplett juhnyája elbújhatna mögötte). Gyönyörű mágikus-organikus látványvilág és fülbemászó, minden egyes rezdülést híven lekövető zenei aláfestés egyenrangú, szinesztetikus összhangja jellemzi ezt a zseniális alkotást, amelyben hol az egyik, hol a másik elem veszi át a főszerepet, ritmikus, motívumszerűen vissza-visszatérő vizuális és zenei témákat variálva.
A filmnek lényegében nincsen szövegkönyve és szoros értelemben vett cselekménye sem; a megbontott időrendiségű, körkörös szerkezetbe rendezett jelenetek eseményei sokkal inkább szimbolikusan értelmezendők. Egy csíkos pólós kisfiú, aki szinte lubickol a saját kis felhőtlennek látszó, falusi életében, váratlanul azzal szembesül, hogy egész addigi élete kifordult a sarkából, amikor egy nap édesapja kimegy a vasútállomásra, hogy munkalehetőség reményében nekivágjon a nagyvárosnak, és aztán soha többé nem tér vissza. Cuca egész további életében ezt a felborult egyensúlyt, ezt az elvesztett gyerekkort cipeli és üldözi tovább, miközben később ő maga is szükségszerűen útra kel, hogy hátrahagyja édesanyját és szülőfaluját. Útja során pedig minduntalan önmaga különböző életkorú képmásaival találkozik össze, megrendítően ábrázolva, hogyan ölik ki belőlünk a hétköznapok lassan, de biztosan a gyermeket. Így alakulnak át fokozatosan a vidékről a városba tartó út során a szivárványszínű, stilizált zsírkrétarajzok is vegyes technikájú montázsokká, mígnem a fantázia szövete végül is átszakad (átég), és a valóság agresszív módon, dokumentarista video-bevágások formájában betör a film kétdimenziós világába.
Mindeközben a tényszerű történések szintjén a helyi textilipar működésébe nyerhetünk bepillantást, szinte propaganda-oktatófilm jelleggel végigkövetve annak kizsigerelt emberi oldalát, gyapotszedőktől a takácsokig. Így állít emlékművet a film a mindenkori kihasznált, mégis legyőzhetetlen, dolgozó népnek, amely főnix képében akár a szemétdombon is képes újjászületni, hitét és életkedvét sohasem vesztve az örökös karneválban.
A fiú és a világ üzenete ugyan nem mentes a kissé zavaros (iparosítás-, környezetszennyezés- és háborúellenes) politikai felhangoktól, ami valószínűleg a legmegosztóbb és -támadhatóbb vonása a filmnek; ami viszont elvitathatatlan erénye, az a történet szubjektív, árnyalt érzelmi vetülete és annak szépséges vizuális ábrázolása. Abreu alkotása rendkívül hitelesen és megkapóan tükrözi a gyermeki gondolkodást a konzervdobozba zárt dallambuborékoktól kezdve, gyapotfelhőkön át a zsiráfdarukig: csupa olyan képben, amelyek a kontextusukból kiragadva, önmagukban is kitennének egy kiállításra való képanyagot, így filmen pedig rendkívül gazdag és mélyen beépülő vizuális élményt nyújtanak.