Nem akarok bemenni, nem tudok csöndben maradni, ezt mondta Ákos, és ez tulajdonképpen igaz is, mert sosem tud kussolni, mindig be kell szólnia valakinek. Én szoktam leugatni, amikor már nagyon idegesítő, de általában hagyom, hadd pattogjon, meg addig sem azon pörög, hogy velem mi van. A csajokkal bementünk a terembe, Ákos meg szívózott kint a tanárnővel, de semmi értelme, mert Enikőke, Horváth Enikő tanárnő megmondta, hogy nekünk kell a klasszikus zenei műveltség, merthogy ugye síkhülyék vagyunk a zenéhez. Andi csak azzal kommentálta, hogy mind tudjuk, Bach a zene Mozartja, a Peti meg hozzátette, hogy imádjuk a Mozartkugelt, Enikőke tanárnő meg elsápadt, mert nem tudta eldönteni, hogy tényleg ennyire hülyék vagyunk, vagy csak őt hülyítjük, de azért elcipelt minket a Müpába. A fiúk a mozgólépcsőn kergetőztek, mi meg a vezetésemmel a közönséget fikáztuk, öregnéni öregbácsi kézenfogva üldögélnek, nyál, anya-lánya, tök egyformák, egérarcúak és lenyalt hajúak, normálisnak kinéző pár srác, azok biztos zeneakadémiások, ZAK-nak rövidítik, mondta is az Ákos a koncert előtt, hogy a ZAK-ra csak zakkantak járnak, haha, röhög az osztály, én is, mert vicces, vagyis, mert kell, és persze mindenki húzta a pofáját. Szerda délután öt, zongorát meg csellót hallgatni, baromi gáz, ezt Enikőke tanárnő nyilván nem tudja, különben nem vitt volna el minket, és még el sem maradt az ének óra cserébe, azt is végig kellett szenvednünk, a csí-tári hegye-kalatt ré-gen lee-settahó.
Bementünk az Üvegterembe, merthogy üveg a fala, szerintem jól néz ki, látni belőle a Dunát meg a csepeli hévet, nekem a hév a szentendrei, de végülis mindegy, lent az épület előtt egy pár kávézott, randinak tűnt, közben a zongorista srác bejelentette, hogy akkor most Csajkovszkij meg Liszt lesz, a Csajkovszkij ismerősnek tűnt, mert beugrott, hogy meleg volt, meg a Diótörő, és hogy nekem sosem volt olyanom, pláne nem, amelyik életre kel, de így is felnőttem, nem is a Diótörőt játszották, de szép volt, és hallottam, hogy mögöttem az Andiék kuncognak valamin, találtak egy döglött legyet, és beledobták az előttük ülő néni lakkos hajába, tökre nem érdekeltek, mert a gyerek jól zongorázott, valahogy bejött az egész, de persze nem tapsoltunk, lestük, hogy Enikőke mit reagál, mert nem kiabálhat ránk, hogy tessék tapsolni, a feje nagyon vörös volt, mi meg csak mosolyogtunk rá szépen, élvezzük ám a koncertet, visszakapod még te szerencsétlen, énektanárnak lenni a szánalom csúcsa, mutáló fiúkkal meg affektáló lányokkal énekelni, ki találta ki ezt a baromságot, aztán a csellista srác is becsatlakozott, az Andiék abbahagyták a röhögést, mert jól nézett ki, pedig egy csellistától nem ezt várná az ember, de izmos volt, meg fekete ing volt rajta, és szép szemei voltak, nekem speciel nem jött be, de az Andinak igen, mert kábé minden lány erre a típusra bukik, és mikor elkezdtek játszani, akkor megnyikordult az ajtó, mert a Fruzsiék kimentek, aztán megint megnyikordult, mert az Enikőke tanárnő utánuk ment, hallottam, ahogy a többiek röhögni kezdenek, néhány bácsi, akik elöl félre hajtott fejjel hallgatták a darabot, morcosan hátrafordult, de pisszegni nem mertek, a srácok visszabámultak a mi van köcsög-nézésükkel, engem zavartak, mert tetszett a zene, nagyon halkan játszottak, alig érintette a zongorista ujja a billentyűket, sírt a cselló, és akkor megnyikordult megint az ajtó, mert visszajöttek a Fruzsiék Enikőke tanárnő vezetésével, de a srácok csak játszottak tovább, Andi kommentálta a többieknek, hogy milyen izmos karjai vannak a csellistának, mert ő pont rálátott két néni-fej között, engem meg nem érdekeltek a karjai, nem is néztem a zenészeket, mert minek, a zenét hallani kell, nem nézni.
Bámészkodtam kifelé az üvegablakon, üvegterem-üvegtorony, a randizó pár egymás kezét fogva üldögélt a kávé mellett, elhúzott a sokadik csepeli hév, a víz meg csillogott a Dunán, és automatikusan tapsolni kezdtem a végén, valahogy magától lendült a kezem, és akkor már mindenhogy ciki volt, mert abbahagyni is gáz meg folytatni is, áruló lettem, úgyhogy végül tovább tapsoltam, Andi a fülembe súgta, hogy stréber vagyok, aztán valami Liszt jött, és nagyon halkan indult, a Robi ekkor kezdett el tüsszögni, mert tud olyat, hogy sorozatban tüsszög vagy tízet, és nem akartam, de számoltam, tizenegy volt, és egy néni nagyon morcosan bámult rá végig, én meg csak azért is a felhőket néztem, és próbáltam hallani a zenét, de csak a Robit hallottam, meg akkor az Ákos is elkezdett köhögni, a csajok mögöttem újra kuncogni kezdtek, és azt tervezgették, hogy hogyan fogják leszólítani a koncert után a srácokat. Megint magamtól lendült a lábam, valahogy előresétáltam két tétel között, macskaléptekkel, hogy minél kevesebb zajt csapjak, és a második sorba már nem hallatszott el, hogy mit sutyorognak az Ákosék, és akkor már tényleg olyan volt, mint régen a nagyival a zeneakadémián, évente hat szombat, karmester vezényelt és mesélt, a muzsika világa, felvettem a szép ruhám meg a lakkcipőm, a szünetben kaptam linzert, és a nagyi a kék selyemblúzához a gyöngyös fülbevalóját vette föl, mindig beszélgettünk, mint két felnőtt, azt is játszottam, hogy felnőtt vagyok, én is bólogattam, ahogy az előttem lévőknél láttam, kaptam kis gukkert, amíg szólt a darab, nézhettem vele a zenekar tagjait, a terpesztett lábú csellistákat, a hajlongó zongoristát, a dülöngélő hegedűsöket, meg a fúvósokat, akiket nem láttam levegőt venni, körlégzés, elmesélte a karmester, néha perecet is ettünk a nagyival, aztán megnőttem, a nagyi meg az otthonban lakik, nem ismer fel engem, nem hallgat zenét sem, csak ül és néz, néha elmosolyodik, aztán már nem is tudom, mikre gondoltam, mert csak a csellista szólamára figyeltem, ahogy csúszkált a keze a hangszeren, és hol brummogó hol cincogó hangokat játszott, innen már a Dunát sem láttam, csak egy betonoszlopot a tetőn, de nem is néztem, egészen meglepődtem, mikor vége lett, és a zongorista mondta, hogy ennyi volt, vége, hát ez jól esett a lelkemnek, ezt mondta mindig a nagyi a koncertek végén, és mikor hátra indultam az osztályhoz, mindenki furcsán nézett rám, mert mind az utolsó két sorban ültek, én meg átültem a harmadikba, áruló lettem megint, és nem értették, hogy minek, miért, Enikőke tanárnő meg örült, hogy megszállt engem a zene, még az Andi is hülyének nézett, kérdezte, mit mászok előre, úgyhogy mondtam neki, hogy megnéztem a csellistáját közelről, csak ezért ültem át, és arra gondoltam, hogyha a nagyit kiengednék az otthonból, akkor elhoznám ide, mert ezt koncert volt, igazi zene, nem a cédé meg a youtube, és akkor lehet, hogy eszébe jutna a kék blúza meg a linzer, tudná, hogy ki vagyok, és akkor legalább már egyikünk tudná, hogy ki vagyok, akkor is hülye stréber vagy, mondta az Andi, neked a szőkék jönnek be, én meg kiakadtam, mert valami történt, az a hülye csellista meg zongorista srác valamit csinált velem, mert megéreztem, hogy van lelkem, nekem is van olyanom, és ettől szarul éreztem magam, mert az mindent megnehezít.