Kíváncsiság - Socfest

Kíváncsiság

Olvasási idő: 3 perc

Bírom az öreget, de sosem tudja mikor kell abbahagyni. Mindjárt besötétedik annyi ideig maradtam nála, és még félúton sem vagyok. Kicsit el is fáradtam a sok szövegtől. Mondjuk, inkább vezetek hazáig félholtan, minthogy tovább hallgassam, a “majdnem találkoztam…”, “csak egy nap híján én nyertem” kezdetű meséit. Oké, most majdnem koccantam, meg kicsit elkezdett esni is, inkább megállok valahol. Ez a fogadó jónak tűnik, leparkolok.

Benyitok. Recsegve szól egy rádió, félhomály van. Minden olyan kihalt, hogy a művirág is elhervadna itt. A recepcióhoz lépek, és egy idegesítően mosolygó alak jön felém. A haja fekete, és úgy néz ki, mintha remegő kézzel próbált volna egy már alapból is kócos frizuraötletet megvalósítani.

– Csengetett? – kérdezi

– Hm? Kéne? Itt áll előttem.

– Igen – mondja elnyújtott hangon -, de honnan tudjam, hogy szeretne valamit, vagy csak idejött körülnézni. Esetleg vár valakit? Esetleg…

– Értem. Csengetek.

Megnyomom a csengőt, és kapok egy szobát. Ha ennek a bizarr baromnak van egy másolata minden kulcshoz, az enyémet inkább a zárban tartom ma este. Közben romlik az idő, és mint egy ZS kategóriás horrorfilmben, odakint villámlik alattam meg nyikorog a lépcső, miközben felmegyek.

Ahogy fellépek az emeletre, a velem szemben lévő ajtó résnyire nyílik. Egy kíváncsi szempár bámul. Kicsit meg is riadok, visszalépek egy fokot. Az ajtó erre bezárul. Ismét fellépek, az ajtó megint kinyílik. Hosszasan bámulom, erre megriad és becsukja az ajtót. Aha. Király, mik vannak itt?

A szobám legalább korrekt. Külön fürdőszoba, nagy ágy, minden. Lehajítom a cuccaim az ágyra, és már majdnem ugrok utánuk. Csengetés zavar meg. Mi ez? A telefonom? Nem. Megint csengetnek. Az ajtó felől jön. Kinyitom és az a bizarr fogadós az. Csak bámul, fél percen át, behatol az aurámba, olyan közel hajol.

– Mondták már, hogy maga különc egy kicsit? – kérdezem

– Ó ne kérdezzen ilyet! Egyébként, eddig egy vendégem sem panaszkodott.

Egy nagyon öreg, hosszú ősz szakállas bácsi jelenik meg előttem. Letérdel, imára emeli kezét. Üvöltve szólít meg.

– Uram! – hosszú szünet és privátszférát megalázó közelség- kötelességem szólni, hogy engem ő mentett meg – mondja és megcsókolja a fogadós lábát.

– Köszönöm, most már elmehetsz. Vagy esetleg érdekel az új vendég? – kérdezi a fogadós rémisztően fenyegető hangon.

– Nem! Engem nem érdekel, sőt le van tojva. Egy nyomorult, unalmas alaknak tűnik.

– Helyes. Most menj!

A szakállas öregember, még egyszer megcsókolja a fogadós lábát, majd elrohan az egyik szobába. A fogadós arca hirtelen ismét vidám lesz.

– Kérem, jöjjön velem. Vacsoraidő van.

– 11-kor?

– Tudja mi késő estig szeretünk fennmaradni.

– És még valami. Miért van csengő a szobámhoz?

– Csak… így szép. Így illik – mondja szakadozó hangon.

Ahogy lemegyünk a lépcsőn, ismét villámlik és recseg a lépcső alattunk. Az étkező ajtajához érünk, és az ajtó mögül ugyanaz a kíváncsi szempár pillant rám, mint az emeleten. A fogadós félve szól hozzám.

– Ugye mikor megérkezett nem csinálta ezt?

– Mit?

– Kipillantgat az ajtón. Úgy!

– Izé… ja megnézett. Kicsit fura, de…

– Ó ne! – könnyet ejt, szinte sírva folytatja – Sajnálom, uram. Ez nálunk elfogadhatatlan! A mai vacsoráját a fogadó állja.

A vacsora egész jó. Jól átsült hús, friss zöldségek. Csak az zavar, hogy teljesen üres a terem, és az a vacak rádió is zörög. Felindulok az emeletre és ismét villámlik. Már vártam.  Sőt, még jól megtaposom az öreg deszkákat, hadd recsegjenek. A lépcső előtti szobából a fogadós lép ki. Arca vörös, haja még kócosabb. Megpróbál rám mosolyogni, de tekintete mint egy gyilkosé.

– Elnézést a zajért, Uram. Ugye ízlett Önnek a vacsora?

– Mi történt ott?

– U…Uram nem. Nem kérdezünk ilyet minálunk.

A fogadós elrohan. A szobából, ahonnan kilépett hangos sírás hallatszik. A szakállas öregember a semmiből lép mellém.

– Ne! Még egyszer ne kérdezzen ilyet!

– Mit?

– Pont ilyet ne! Nálunk – körbenéz – a kíváncsiság a legnagyobb bűn.

– Oké. Tudja mit, nem érdekel.

– Helyes. Gyorsan tanul. A fogadós utálja a kíváncsi embereket. Mikor idejöttem olyan voltam, mint maga. Fiatal, kíváncsi. És engem is megbüntetett. De kaptam még egy esélyt.

– Jó, jó. Nem érdekel.

Berohanok a szobámba és alváshoz készülődők. Sajnos nem tudok aludni. A vihar nagyon hangosan tombol, és halk sírás hallatszik lentről. Kinyitom az ajtóm. Csak a villámok hoznak fényt a sötét lépcsőkre, pár pillanatra. Elindulok lefelé. A recepciónál nem áll senki, de a mögötte lévő ajtó nyitva van. Onnan hallom a sírást. Bemegyek és hosszú folyosót látok. Elindulok a vége felé. A sírás egyre hangosabb. Kinyitom az utolsó ajtót. Lesétálok, úgy tűnik ez a pince.

A pince hatalmas, a felét pedig egy nagyon mély gödör foglalja el, sírás hallatszik belőle, de a homály miatt nem látok a mélyére. Mögöttem egy fenyegető hang szólal meg. A fogadós az.

– Hát, csak nem bírt magával. Kíváncsi.

– Mit művel maga beteg barom?

– Semmit. Ez csak egy békés szálló, egy szabállyal: tilos kíváncsiskodni.

Hirtelen megindul felém, bele akar lökni a gödörbe. Szerencsére nem fagyok le. Ellépek és kigáncsolom. Hangosan üvölt és zuhan a mélybe.

Nem értem, mi folyik itt. Nem érdekel milyen fáradt vagyok. Nem érdekel az eső. Hazamegyek. Kész! Valami viszont nem stimmel. Mit felejtettem el? Ó, hát persze. Megfordulok és ledobok egy kis pénzt a gödörbe.

– És tartsd meg a visszajárót! – üvöltök utána.

A szobámba rohanok. Összedobálom mindenem és rohanok a kocsimhoz. Közben kint kisütött a nap, tiszta az ég. Nem értem. Azt hiszem nem is vagyok rá kíváncsi, hogy mi történt odabent.