„Ha jól csináljuk a szakmánkat, akkor a színház képes nem csak tudásilag, de lelkileg is orvosolni az emberek problémáit” – interjú Szabó P. Szilveszterrel

Olvasási idő: 9 perc

Az Operettszínház egy eldugott helyiségében beszélgetünk, ahová tisztán és határozottan behallatszódik az esti előadás előkészülete és a már jelmezbe öltözött színművészek hangja. Szabó P. Szilveszternek egy óra múlva a színpadon kell állnia, mégis időt szakít az interjúra. Nem érzem rajta, hogy szorítaná az idő, kizárja a külvilágot, és csak arra koncentrál, ami éppen zajlik. A kérdéseimre hosszan és őszintén válaszol, önazonos azzal a karakterrel és értékrenddel, amit minden megjelenésével és szereplésével közvetít a nézők felé. Mesél szerepeiről, rendezéséről, a családi szeánszról és két közelgő bemutatójáról is: a Carousel-ről és A Pendragon-legendáról.

A Pendragon-legenda kulcsmondata: „Hiszek a testnek feltámadásában.” Ez mit jelent a darabban, és mit jelent Önnek?

A nagyapám református lelkész volt 34 éven keresztül Szamosszegen, egy kis falucskában; a szüleimet is ő adta össze. Gyerekkorom óta az életem része Isten és a hit. A Pendragon-legenda nagyon szövevényes történet, amelynek a fő kérdése, hogy mi a kapocs Istennel, a túlvilággal; hogy hogyan élem túl a halált, és egyáltalán, miért küzd az ember, mi hajtja őt. A darabban mindez egy pici gellert kapott, hiszen a túlvilágot elfeledve azt mondjuk, hogy meghosszabbítjuk az életet, és az öröklétet keressük, a folytatást. Már majdhogynem istent játszunk, illetve az Isten lejátszása történik a földre. Lord Owen, akit én alakítok a darabban, kimondottan ennek a kulcsfigurája. Jegyzeteket keres – mint ahogy annak idején a frigyládát vagy a végzet lándzsáját keresték. Emellett nagyon sok embertelen paktumot köt annak érdekében, hogy megtalálja az öröklétet.

De a cél nem mindig szentesíti az eszközt.

Észre kell venni, hogy minek mi az ára. Ezt látjuk Dorian Gray történetében is. Másokon átgázolva, különböző hatalmakat megragadva vagy biológiai úton megtenni ezt. Ez a fajta bármi áron való keresése az öröklétnek felemészt embereket, sorsokat, kapcsolatokat. Azonban az öröklét kérdésének vannak olyan bugyrai, amiket egyszerűen nem lehet ilyen kis színpadon, ilyen intervallumban – a Kálmán Imre Teátrumban lesz a darab – megmutatni. Valójában csak a felszínt karcolgatja a mű, de a lényegiségét nyilvánvalóan ki kell mondanunk. Azonban az öröklét kérdése, az élet meghosszabbításának tudása utáni vágy csak egy az emberi vágyak között. A Mozartban Colloredo-t játszottam, ahol a zsenialitást akartam megfejteni, hogy mi a szikra, hogy valaki miért tehetséges. Nagyon fontosnak tartom, hogy a döntéseink alapján merre jutunk el. Van-e annyi konzekvenciánk, hogy tudatosan vagy a szívünk szerint, érzelmi alapon döntünk. Én nagyon szeretem az érzelmi alapú döntést, mert abban a pillanatban, hogy nekem valami nem tetszik – úgy szoktam fogalmazni -, elkezd viszketni a lelkem. Mintha belülről kaparnák a testemet. Mert testidegen. Mert személyiségellenes.

Részlet az Elfújta a szél előadásból: Szabó P. Szilveszter mint Rhett Butler Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ez a kettősség hogyan jelenik meg a darabban?

Matatni az időben komoly dolog. Ha az istenhitet nézzük, amikor az ember kiválaszt magának egy istent – legyen az akár egy gondolat, mondjuk az öröklét -, akkor mindent feláldoz érte. Ez a fajta mérlegelmélet a darabban nagyon csínján van megmutatva. Nyilvánvaló, hogy van egy miszticizmusa: a Lord figyel az élet dolgaira, de közben vannak olyan vágyai, amelyekre senkinek nem enged betekintést – magyarul magányossá válik. Az ilyen típusú embernek kívánom az öröklétet. Hiszen mit tud egyedül csinálni? Mivel nem fejtünk ki mindent, fontossá válik a non-verbalitás. Sokkal több van a játékunk mögött, mint amit kimondunk. A ki nem mondott belső monológok számítanak.

De hiába nem öntik szavakba, a néző elkezd gondolkodni a felvetett kérdéseken, a ki nem mondott jelentéseken. Az már siker Önöknek.

Igen, csak nem mindegy, hogy ezek a kérdések a nézőt a darab első felében melyik irányba pöccintik el. Mert el lehet jutni a tévutak bármelyik részére, de a lényeg felé is. A mindenáron reális világban való megoldás, vagy a misztikum felé. Nekem a misztikum picit fontosabb. Vagyis, hogy ha az elképzelt világom mellé, amiért küzdök, sok saját igazságot teszek, és kizárólag egy oldalról nézem a világomat, akkor csak ezzel az egy üggyel foglalkozom, kizárva minden mást. Az ilyen ember mindig megmagyarázza magának, hogy miért csinálja ezt vagy azt, hogy mi a vágya. Ez a fajta kegyes hazugság törli Istent. Azzal, hogy mi közel merészkedünk Istenhez, úgy el is toljuk magunktól. Az önnön megmagyarázás, hogy miért tiszta a mi szándékunk, már eleve bemocskolódik azzal, hogy meg tudjuk magyarázni.

Részlet a Carousel előadásból Fotó: Gordon Eszter

Hogy zajlik a próbafolyamat?

A koreográfus, a zeneszerző és a rendező megfestenek egy képi világot, és abba engedik be a színészt. Elmondják, hogy bizonyos jeleneteknél mi történik, mi pedig aszerint, ahogy érezzük a mondat helyét és létjogosultságát, úgy lejárogatjuk, rendelkezünk saját magunkkal.

Ez arról szól, hogy a testünket és még inkább az elménket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy van egy pici színpad, ahol van egy szituáció. Megtanítjuk a testünket és az érzelmi világunkat arra, hogy ebbe a dobozba leszünk két hónapig bezárva.

Az összes szereplőnek meg kell tanulnia ezt a játékszabályt, és aztán itt lehet megőrülés, sírás, akármi, mert azzá formálódunk. A karakteremnek, a Lordnak van egyfajta világa, egy tekintélye. Azonban ha felrakjuk színpadra, lehet, hogy hamis lesz, vagy nem jó a ritmusa. Akkor megpróbáljuk máshogy, esetleg gyorsabban. Egy veszekedés utáni csönd jelentősége: ahol leesett a tantusz. Ja, hogy ezért veszekedtünk. Nagyon sok mindenből tevődik össze a darab. Érdekes szülés, pláne, hogy nekem párhuzamosan történik a Carousel-el, ami egy teljesen más szerep: egy ficsúr, egy kis simlis zsebmetsző tulajdonképpen Liliom mellett.

Molnár Ferenc Lilioma nagy sikereket ért el nemzetközi szinten, az Operettszínház  színpadán hogy valósítják meg az ebből a műből készült musicalt?

Béres Attila rendezi, akivel ugyanazon a véleményen vagyunk, hogy ez egy picit túl amerikanizálódott darab, már-már giccsé fajult. Molnár Ferenc világa viszont annyira magyar. Tegnap játszottam el az Ördögöt (szintén Molnár) a Karinthy Színházban. Pontosan leírja a hierarchiát, az éppen akkori társadalmi helyzetet, hogy milyen szókincsük volt az embereknek, milyen helyzetek jellemezték azt a korszakot. A Liliom esetében, ha őszinte akarok lenni, sokáig kerestem, hogy hol van a zene helye a darabban, mert a szöveg önállóan is megállja a helyét. Nekem mindig az a vesszőparipám, hogy egy Valahol Európában-tól kezdve, legyen az a Kabaré, vagy bármilyen darab, ha megcsináljuk szárazon, zene nélkül, akkor is álljon a lábán. A zene csak hozzátesz. De vigyázni kell, hogy ne fokozzuk a semmit. Kicsit féltem is ettől a próbafolyamat alatt a Carousel esetében is, mert volt szerencsém Liliomot játszani a Főiskolán, és ez a darab egy sokkal mocskosabb, sokkal vagányabb, sokkal lazább történet annál, hogy szépen elénekeljük. Mindettől függetlenül Béres Attila egy nagyszerű Molnár Ferences játékot fog belőle csinálni, elsősorban a darabra koncentrálva. Én ebben tökéletesen biztos vagyok. Aztán mi majd megindokoljuk a dalok jelenlétét a darab során, de nem engedjük egy pillanatig sem, hogy elvegyen a darab erősségéből, mondanivalójából, gondolatiságából, csak hozzáadjon.

Részlet a Carousel előadásból: Szabó P. Szilveszter mint Jigger Craigin és Dolhai Attila mint Liliom. Fotó: Gordon Eszter

Mennyire nehéz otthagyni a színpadon a szerepet? Mert én azt érzem, amikor Ön játszik, hogy még a tapsrendnél is teljes mértékben a karakterében van. Mennyi idő után tudja elengedni a szerepet?

Nem véletlen, hogy Pomázon lakunk: kellő távolságra a színháztól. A hazafelé út háromnegyedénél már enged a szerep. Az előadások után sietek a családomhoz. Ha péntek van, akkor mindkét gyerek megvárhat, és akkor a nagy ágyon, amit én csináltam, lehuppanunk, és megbeszéljük, milyen volt az aznap, és egy jót eszünk. Ugyanis van egy furcsa tulajdonságom, hogy én csak éjszaka, előadás után eszem, napközben soha. Ha nincs a család, akkor nem az vagyok a színpadon sem, aki vagyok. A család, ez a fajta szeánsz jelleg azért fontos, hogy balanszban tartsam a nyilvános szereplést és a magánéletet. Meg kell tartani a tisztes távolságot. A néző is kiválasztott, hogy megnézhette az előadást, mint ahogy én is kiválasztott vagyok, hogy fönt állhatok a színpadon. Nekem nincs sok barátom, mesterségesen tartom a falat magunk körül, amin nem engedek át akárkit. Főleg az internet uralta világban. Abban bízom, hogy akik engem követnek, azt a fajta gondolkodást látják és érzik rajtam, amit ténylegesen képviselek.

Azt szeretném, hogy a munkám által érezzék, amikor valami történik a színpadon. A „szó fennakad” szituáció. Hiába megy közben a zene. Én ebben hiszek. Emiatt szeretem a két mondat közti színházat. Ha jól csináljuk a szakmánkat, akkor a színház képes nem csak tudásilag, de lelkileg is orvosolni az emberek problémáit.

Többször láttam már az Elfújta a szél című darabot, és nagyon érdekes volt számomra, hogy Ön máshogy játszott a különböző előadások során. Például a darab végén abban a jelenetben, amikor Bonnie, a történetbeli kislánya meghal, és Ön fogja a kezében őt, az egyik alkalommal „csak” elénekelte a szöveget, követve a dallamot, máskor meg kiordította magából. Ez annyira éles különbség, abszolút a „szó fennakad” pillanat, ahogy említette. Mi történt akkor? Azon az estén jobban megérintette Önt a történet?

A hangok és az érzelmek ugyanazok voltak, csak az ember vagy belefárad a tehetetlenségébe vagy üvölt. Ez nem tudatos. Azt tudom, hogy milyen hangokat kell elénekelni, tudom, mi a szituáció, hogy a meghalt kislányom ott van a kezemben. Ez egy fajta művészi szabadság, hogy melyik utat vagy megoldást választom a játék során. Az is lehet, hogy más volt a partnerem. Lehet, hogy nem a Petra (Gubik Petra- a szerk.) volt, hanem a Zsuzsi (Vágó Zsuzsi – a szerk.), vagy pont fordítva. Vannak olyanok, akikkel pozitív értelemben úgymond nem kell játszani. Például Petrával a Fridában. Ismerjük egymást… És igazi csibészek vagyunk. Tudjuk a szöveget, a darab csak menjen, és mi megéljük. Ennyi.

Részlet az Elfújta a szél előadásból  Fotó: Kállai-Tóth Anett

A baba decemberben debütált a Karinthy Színházban. Ez a darab azért érdekes, mert a színházi előadásoknak lehet aktualitása most is, de a legtöbb nem ma játszódik. Ez viszont teljes mértékben 21. századi történet, amely szembeállítja az embereket az érzéseikkel, hogy mi történik a társadalomban. Foglalkozik az Isten kérdéssel, hogy az embereknek mit kellene észrevenniük a világból, milyen hibába esnek a párkapcsolatok során. Hogy fér bele ennyi kérdés egyetlen darabba?

Minden darab esetében az a kulcs, hogy nem hatást játszunk. Amikor például a Halált játszottam, felvettem a fekete jelmezt, volt hat darab haláltáncosom, és mindenki hajbókolt, az azt jelentette, hogy a hierarchiában a csúcson vagyok. Mégsem kellett csúcsragadozót játszanom, hanem csak egy szerelmes embert, és a szerelem egy földi érzelem. Ettől volt misztikája a Halálnak. Itt pontosan ez van. Nem a hatását játszuk a szavaknak és a mondatoknak, hanem az a fajta furcsa állapot áll fenn, hogy a 21. században szex-babára van szükség. A szorongás, a sok előre megírt válasz – már fel sem kell tennünk a kérdéseket. Ez jellemzi a világot. A Babában az a furcsaság áll fenn, hogy egy számítógép be van öltöztetve egy lánynak, egy szex-babának, akit arra programoztak be, hogy boldoggá tegye a férfit.  És itt jön a döbbenet: ahhoz képest, hogy mire gyártották, megmutatja milyen az élet. A baba tulajdonképpen, mint egy kisgyerek azt mondja: miért. Ez a világ legnehezebb kérdése. Mert elkezd az ember válaszokat adni, de azzal már önmagának is megmagyarázza az adott jelenséget.

És a karakterem hiába degradálja, minősíti őt csak babának, miközben válaszolok neki, kimondom, amit gondolok, kvázi gyónok neki. Annak már súlya van.

A baba a visszakérdezésből tanul. Ezáltal az ember saját magán keresztül, a kimondott szó erejével szembesíti önmagát a dolgaival.Bele kell mennie a beszélgetésbe. A Baba egy nagyon furcsa társalgási darab. Azt akartam, hogy lássa a néző: az ember mindig önmagának ad választ. De az emberben van egy együgyűség. Ha elképzel magának egy világot, akkor csak az lehet igaz. Ez pedig azzal jár, hogy ha valami nem egyezik a véleményével, akkor kidobja. És annyi mindent dobunk már ki a kukába. A Baba egyfajta érzelmi kézikönyv. Rávilágít, hogy a carpe diem mint fogalom nagyon tévesen él az emberek fejében: igyunk, éljünk a mának. Nem. Az adott pillanatot kell észrevenni és megélni. Csak ehhez nem biztos, hogy van szemünk és fülünk. Én például nagyon félek azoktól a pillanatoktól, amikor a színpadon állok, szerepelek, és kizökkenek, vagyis appercipiálok. Érzékelem, hogy mi történik: szöveget mond a szám. Amíg a szerepben vagyok, nem veszem észre, hogy a színpadon állok, és ott ül lent 100 vagy 900 ember, vagy a Dóm téren 4500. Nem megmutatni akarom magamat, hanem elmesélni a történetet. A nézők ezt kukkolják a sötétből. Ha nekik játszom el, kifelé, az nem színház, az már önmutogatás.

Részlet A baba előadásból: Szabó P. Szilveszter és Földes Eszter mint baba.  Fotó: Maurer Fruzsina

Említette a Dóm teret. A nyáron a Titanic-ot viszik színpadra Szegeden.

Igen, kész van már a szövegkönyv, megkaptuk a dalokat. A tervezőt játszom, Andrews-t. Utána olvastam a Titanic tragédiájának, hogy mi is történt valójában: egy biztosítási csalás volt az egész. Úgy volt, hogy a Kárpátia odaér, kimentenek mindenkit, és elsüllyed a Titanic. Ez volt a cél. Mert a cég előző hajóját nem fizették ki, ezért az utolsó fillérjükön készítették a Titanicot. Akkora biztosítást kötöttek rá, ami fedezte volna a Titanicot is, és az előző ki nem fizetett hajót is, és mindenki megmenekül. Csak valami közbejött, a Kárpátia nem ért oda, és mítosz lett belőle. Teljesen tudatosan kispóroltak alkatrészeket, a zsiliprendszert sem állították be helyesen. Elő volt készítve arra, hogy elsüllyedjen. Mi természetesen nem ezt játszuk, hanem hogy Andrews, a tervező beleőrül mindebbe. Tökéletes dolgot épített, de jön egy kis jéghegyecske, és vége, elsüllyed.  Azért is hangsúlyozom, hogy fontos az idő múlása, hogy melyik szögből néz az ember egy adott történetet. Teljesen máshogy láthatunk ezáltal rá eseményekre, nagyon sokat ad egy ilyen nézőpont váltás.

A Carousel bemutatója 2019. április 26-án lesz.

A Pendragon-legenda bemutatója május 11-én lesz.

Videók: Budapesti Operettszínház