Szuper volt a Radnóti Színház új, az irodalmi szalonok hagyományát feleleveníteni kívánó sorozatának első része. Dinyés Dániel zeneszerző, a műsor állandó szereplője ezúttal Bálint András igazgatóval Heltai Jenő író, költő szellemét idézte meg a színpadon. Emlékezés, anekdoták, a vers- és zeneírás műhelytitkai, nevetés, érdekességek, két, látszólag teljesen eltérő művészeti ág szoros kapcsolatának felfedezése. Ezt mind megkaptam az előadás után.
„Huszonegy éves voltam, amikor első verseskönyvem megjelent, akkor bélyegeztek először erkölcstelennek és nemzetközinek. Destruktív ötven éves koromban lettem, tehát úgy látszik, nem sokat változtam ez alatt a harminc év alatt. A kritika sem.”
Ilyen finom humorral jellemzi magát a bonviván, nőfaló, ám komor hangvételre is képes író, Kosztolányi, Radnóti és Karinthy kortársa. Többek között A néma leventé-vel vagy a János vitéz című operett szövegével hírnevet szerző Heltaitól több anekdotát is elbeszélt Bálint András. Kiderült például, hogy Kukorica Jancsit egy nő, Fedák Sári alakította Kacsóh Pongrácnak Petőfi műve alapján készült operettjében. Számos, kevésbé ismert versét is meghallgathattuk, amelyek a csajozásról, a bohém pesti művészéletről éppúgy szóltak, mint a politikáról.
A zsidótörvények idején nem emigrált, nem kért kegyelmet, felkészült a legrosszabbra, az azonban mégsem következett be. Egy budai lakásban megérte a felszabadulást. Az ötvenes években mellőzték, majd második felesége Rákosi Mátyásnak címzett levele nyomán újra hallathatta hangját az irodalmi életben. Az igazi elismerést, sikereket már csak nagybetegen tapasztalhatta meg. 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Mi ezzel a verssel emlékezünk rá.
Heltai Jenő: Vallomás
Hogy mi egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom,asszonyom,
Ha nem vagyok jó szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra ,mit oly gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört, szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát,barát?
Szavamra, méltó egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat,
Vakít, hevít, ragyog.
Hát hogyne szomjazzam a csókjára,
Én, ki angyal nem vagyok?
Hisz oly kevés, amit kérek,
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy jóbarátja,
Kivel csevegni élvezet,
Csak ez a mamlasz, ez a bamba,
Ez a barát ne én legyek.
Legyen az övé minden poézis,
Az enyém csak az, ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját-azt majd megoldom én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom.
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy módja van, asszonyom.
Adjon a sors, mely egy tenyérből
Jót is, rosszat is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket önnek,
Vagy nekem adjon jobbakat.