Két házaspár groteszk humorral megírt történetét négy színész meséli el az Illúziók című darabban. Az ötven éven át tartó, egymásba fonódó-gabalyodó történet során fokozatosan kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, semmi nem úgy történt, ahogy a szereplők visszaemlékeznek az életükre.
Négy ember, két házaspár történetét ismerjük meg, akik halálukhoz közeledve, vallomásokat tesznek, visszaemlékeznek a régi időkre, a heves érzelmekre, arról filozofálva, hogy mi is a szerelem. Ez eddig egyszerűnek tűnhet, de nem azok a karakterek jelennek meg a színpadon, akikről szól mindez, hanem róluk csak hallunk egy mesét más szereplőktől. A négy színész a nézőkhöz beszél, egymáshoz nem szólnak és folyamatosan éreztetik velünk, hogy csak elmesélik mi történt egykoron. Meséjüket csak a teniszezés zavarja meg.
Fotók: Börcsök Zsófia
Mégis milyen teniszezés? Ez kissé értelmetlennek hangzik, és szerintem itt van egy hatalmas gond a darabbal. Az életút bejárása és az érzelmekről szóló filozofáláshoz nem tudom miért kellett egy teniszezős kontextust hozzáadni. A színészek gyakran lihegve, teniszlabdákat pattogtatva vagy dobálva, az öltözőben készülődve, a levegőben ütögetve az ütőkkel mesélnek vagy tartanak szünetet a beszédben. Talán ez – „műveletlen szemem számára láthatatlan” – plusztartalmat ad az egész történethez, de ha így is van szerintem nem érte meg eköré szervezni az előadást, mert sok figyelmet von el és rontja a hangulatot.
Ez a gondolat akkor érte el bennem a tetőpontját, amikor a The Guardian cikkében megláttam, hogy csak utcai ruhában, széken ülve játszották el a darabot még 2012-ben, sőt 2013-ban a Sibiu Nemzetközi Színházi Fesztiválon (Románia nagy színházi eseményén) sem helyezték ilyen típusú keretbe a darabot, akárcsak egy 2014-es The New York Times cikkben sem. Szóval, valamilyen utólagos és tudatos döntés volt az, hogy egy groteszk, szerelemről és emlékezésről szóló darabhoz hozzávágunk egy teniszlabdát. Talán ettől lett groteszkebb? Esetleg elkerülte valami a figyelmem? Ezt remélhetőleg a kedves nézők segítenek megválaszolni nekem.
Az Illúziók teniszcucc mögé rejtett története nem rossz. Kiderül, hogy a két házaspár tagjai között bonyolultabb kapcsolat is volt egyszerű barátságnál és folyamatosan feszegetjük, megtudjuk vagy pont, hogy rosszul tudjuk meg, hogy mi történt több mint 50 évnyi házasság alatt. A történet négy szereplő szemszögéből áll össze és az időben úgy pattogunk össze-vissza, mint egy teniszlabda, ezért elég nehézkesen áll össze a kép, de minden elmesélt sztorival lassan közelebb kerülünk az igazsághoz. Fordulat és bizonytalanság van bőven, amelyek arra ösztönöznek, hogy végig figyeljünk és gondolkozzunk.
Be kell vallanom, az Illúziók nem a kedvenc darabom a Rózsavölgyi Szalontól, de ettől még ne mondjon le senki a megtekintéséről. Kísérletezik, próbál valami újat hozni a színpadra és mer kockáztatni, ami dicsérendő.
További információk és jegyvásárlás a Rózsavölgyi Szalon oldalán.
Bemutató: március 3.
Szereplők: Hirtling István, Varga Mária, Tóth Ildikó, Debreczeny Csaba
Díszlettervező: Magyarosi Éva
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Fordító: Kozma András
Zene: Dobri Dániel
Mozgás: Blaskó Borbála
Rendező: Hargitai Iván
Hossz: 120 perc, egy szünettel
Fotók: Börcsök Zsófia