A #100happydays őrület, azaz a „100 nap boldogság” mostanában hazánkban is felütötte a fejét, és egyre többen vágnak bele annak teljesítésébe. Az ötletgazdák kíváncsiak, hogy mi, hétköznapi emberek manapság képesek vagyunk-e megtalálni apró mozzanatokban is a boldogságot. Ez egy kihívás, ami kifejezetten hívogató a szunnyadó, emberi versenyszellem számára. De ha ez a tudat nem elég megindító, a szerkesztők örömmel kacérkodnak velünk, vonják kétségbe időkeretünket és türelmünket a játékhoz. A továbbiakban elég nehéz ellenállni a kísértésnek és bizonyítási vágynak, valljuk be.
A lényeg annyi
hogy találjunk egy felületet, ahol mindezt napról napra rögzíthetjük. A szerkesztők felajánlják többek között a facebook, az instagram, a twitter és a tumblr oldalát is.
A feladat
hogy minden egyes nap örökítsünk meg valamit,ami boldoggá tett, vagy akár mosolyt csalt az arcunkra. Az elején nehéz belezökkenni, mert az ember mindenáron sokatmondó dolgokat keres, de igazából egy olyan momentum is elég, hogy találtunk egy hangulatos romkocsmát vagy valami fergetegesen finom süteményt kóstoltunk meg aznap, esetleg találkoztunk egy régi baráttal. Ha megörökítettük, a megosztandó felületen #100happydays néven nyomjunk egy „hashtag” jelölést a fényképre, ezáltal mások is nyomon követhetik boldogságunk útját, és mi szintén bármikor betekintést nyerhetünk a többi résztvevő életébe, apró örömeibe. Sőt, érdemes körbenézni, ki minek örült aznap. Esetenként annyira meglepő, vicces és frappáns dolgokban találjuk meg napunk fénypontját, hogy az meghökkentő. Egyáltalán nem időigényes tortúra, így nem megerőltető véghezvinni száz napon keresztül. A befejezést követően remélhetőleg belátjuk, hogy nem is szükséges mindig jegyzetelni az apró örömeinket, mert észrevesszük őket, ami a közérzetünket is pozitív irányba sodorhatja. Ha egy minimális mértékben akár, de sikerült változtatni a hozzáállásunkon, a végén bölcselkedve tisztázhatjuk, hogy mégis mennyi érték rejlik az életünkben nap mint nap, és talán optimistábban szemléljük majd magunkat, az életünket, a jövőnket.
Melankolikus magyar nemzetünk számára nem ártana egy hasonló „boldogság-gyakorlat”. Esetleg szorulna belénk némi optimizmus, akkor is, ha nem minden olyan jó, mint amilyen lehetne. Fontos megtanulnunk, ahhoz, hogy boldogak legyünk, nem szükségesek az eget rengető, emlékezetes pillanatok.