Harminc éve forgatták le a Cinema Paradiso-t, ezt a sokszorosan és méltán nagydíjas, olasz-francia filmet, amelyet újra műsorra tűztek a magyarországi art mozik. Jól tették!
A Cinema Paradiso ízig-vérig európai film. Egyszerű emberi történetet mesél el úgy – látványos akciók és hatásvadászat nélkül -, hogy odatapasztja a szemünket és a lelkünket a vászonra. Minden pillanata életszerű. Szinte az orrunkban érezzük a dél-olasz kisvárosban terjengő illatokat vagy szagokat… átéljük a helyi emberek nem túl mozgalmas életét, melyben minden kis dolog naggyá válik. A nagy történéseket a külvilág generálja; a háború szomorú utóhatásait, és a távolban készült mozifilmek levetítésének közösségteremtő erejét.
Az 50-es, 60-as évek olasz kisvárosában a mozizás még igazi közösségi élmény volt. Nem a kis vagy nagy monitor előtt ülve, egyedül vagy ketten, mint ahogy ma sokan teszik. A Cinema Paradiso-ban a kisváros apraja-nagyja összejön, és együtt nevetnek, sírnak, beszólnak a filmnek és egymásnak, helyben és valós időben, mindenki hallatára, a személyes kontaktust felvállalva kommentelnek. Nem a laptopjukban vagy a mobiljukban. Közben végignézhetjük egy olasz fiú sorsát gyerekkorától a középkoráig úgy, hogy mellette az igazi főszereplő, Philippe Noiret megmutatja alakításában azt, hogy milyen az őszinte, érdek nélküli szeretet és figyelem. Noiret – megérdemelten – kapott bőven szakmai díjakat és jelöléseket.
A rendező és író, Giuseppe Tornatore – valószínűleg saját élményeit adaptálva – filmjén keresztül fejezi ki tiszteletét és szeretetét az olasz emberek iránt úgy, hogy nem fukarkodik a humorral, az iróniával és a kritikával sem. Gondolom, nem csak nekem jutott eszembe Fellini Amarcord című önéletrajzi filmje a mozizás közben. Ez nem jelenti azt, hogy bármit is másolt volna Tornatore, mert egyedi stílusa és mondanivalója van az Oscar díjas rendezőnek.
A kisváros mozija, a Cinema Paradiso szimbóluma és élettel teli helyszíne annak a korszaknak, amikor még nem távolodtak el egymástól az emberek, és a kommunikációs szokásaik testközeliek voltak. A kulturális fogyasztásuk kollektív volt. Amikor a helyi mozit – ingatlanfejlesztési okokból és a VHS videó megjelenése miatt – felrobbantják, azt az egész város lakossága gyászolva és szomorúan nézi végig, konstatálva számukra azt a tényt, hogy vége egy paradicsomi korszaknak. És hol volt még akkor az a digitális világ, amit a rendező még nem is láthatott előre.
A fő történetet, amely során egy félárva kisfiú apára, egy gyermektelen, korosodó férfi pedig fiára talál, majd azokat a szituációkat, amelyekben megvívják egymással és a külvilággal kisebb és nagyobb harcaikat, azokat Tornatore finom ecsettel festi fel a mozivászonra. Azt is, ahogy a fiú kénytelen hirtelen felnőtté válni és elfojtani érzelmeit, majd sok év múlva visszatalál a lelke mélyéhez és a gyökereihez. Szembesít minket a rendező azzal az örök kérdéssel: döntési helyzetben jóakaróinkra hallgassunk-e, akik a logikusnak, racionálisnak tűnő irány felé tolnak minket, vagy a szívünkre. Nem kérdés, hogy Giuseppe Tornatore hova teszi le a voksát. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a BAFTA díjjal jutalmazott szép filmzenét Ennio Morricone – fiával, Andreaval karöltve -, a tőle megszokott színvonalon komponálta meg.
A filmes szakma szerint a Cinema Paradiso minden idők egyik legjobb filmje. Nyilván ez szubjektív, de az biztos, hogy a Cinema Paradiso egy nagyon jó film, mert egyszerre drámai, szórakoztató, humoros, és ami nagyon fontos; olaszosan életigenlő.
Mindenkinek ajánlom a közösségi mozizást a Paradicsomban.
Írta és rendezte: Giuseppe Tornatore
Operatőr: Blasco Giurato
Zene: Ennio és Andrea Morricone
Szereplők: Philippe Noiret, Salvatore Cascio, Marco Leonardi, Jacques Perrin, Enzo Cannavale, Antonella Attili, Pupella Maggio, Isa Danieli, Leo Gullotta
Díjak: Cannes Zsüri Nagydíj (1989), Academy Awards (1989), Golden Globe (1990), BAFTA (5 db, 1991), Cesar (1990), Oscar (1991) és még sok jelölés.
Értékelés: 10/10
IMDb: 8,5