Minden bizonnyal én voltam az utolsó, aki láthatta Kürthy Hanna „Napba zárt tájakon” című tárlatát a Párbeszéd házában, tekintve, hogy a kiállítás ma zárt, így már csak a kedves portás bácsi jóindulatának köszönhettem, hogy délután 5 fele még bebocsátást nyertem a tárlatnak otthont adó jezsuita kápolnába.
És én ezért rendkívül hálás vagyok, mert a kiállítás pontosan olyan élményt nyújtott, ami miatt szeretek kiállításokra járni. A kiállítás anyaga nagyobbrészt fekete-fehér (és egy-két színes) grafikából, illetve néhány nagyobb méretű, színes olajfestményből állt. Utcaképek, krokik, portrék, mitológiai-biblikus jelenetek. Mindössze néhány vonással felvázolt, lendületes figurák, a keretből kikívánkozó, végtelenbe tartó párhuzamosok, hangsúlyos, fekete kontúrok, foltszerűen felkent, erős, limitált színek. Éles fekete-fehérek és lángoló, mediterrán vörösek, kékek, sárgák és lilák kavalkádja.
Mindez – a kápolna akolhomályában – szinte szédítően expresszív, nyugtalanító hatást keltett. A képek maguk a mozgás, a feszültség, a vonalak sodróak, a színek vibrálnak, sehol egy nyugvó pont, sehol egy csendes sziget. Az ég a hatalmas napkorongokkal mintha mindig épp viharra várna, a városi jelenetekben az emberek mintha mind idegesek volnának, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a pánik vagy a tömegverekedés. Csupa tömény, sűrített érzelem. Csak úgy viszik a tekintetet, és közben mélyen felkavarnak.
Az ember rápillant a művésznő portréjára, és nem is gondolná, micsoda gazdag világ rejtőzik a mosolygó szemek mögött. És őszintén szólva a magam ártatlanul profán módján azon is igencsak meglepődtem, hogy egy katolikus rendház – a mindenféle vecsernyék és lelkigyakorlatok között – egy ilyen klassz kiállításnak is helyet ad. Szóval kellemesen pozitívan csalódtam. A jövőben pedig azt hiszem, nem árthat figyelemmel követni a Párbeszédek háza további rendezvényeit is.