A folyosó végén feltűnt az idős tanár kopasz feje. Ahogy elhaladt Máté mellette érezte a zakójába beleivódott dohányfüst szagát. Önkéntelenül fintorba rándult az arca és hátrált egy lépést. Hagyta, hogy a hallgatósereg bevonuljon a tanár mögött a terembe.
Mivel utolsóként érkezett a terembe, már csak az első sorokban volt hely, ahova senki sem akart ülni. Olyan közel volt a tanárhoz, hogy a büdös zakója mellett még a kréta illatát is érezte, ahogy magyarázás közben a padhoz ütögette a férfi, apró darabokat törve le belőle. Máté komótosan vette elő a táskájából a füzetet, és csak azért jegyzetelt, mert attól félt, hogyha csak maga elé bámul, el fog aludni. Ha pedig ír legalább leköti magát. Egy idő után fűszeres illat csapta meg az orrát. Ahogy oldalra nézett látta, hogy három-négy üléssel arrébb valaki a padban hagyott egy félig üres chipses zacskót. Csilis, húzta el a száját Máté, mivel utálta a fűszert. Legszívesebben átült volna, hogy távolabb kerülhessen a bűztől, de túlságosan is tartott attól, hogy hangosan megnyikordul alatta a pad.
Eszébe jutott, amikor még otthon, vidéken sütött pizzát. Ott nincs minden utcasarkon egy pizzázó, vagy gyrosos, amik árasztják magukból a lejárt hús szagát, mint itt, Pesten. Otthon a friss fűszerek aromája járta be a konyhát, miközben apróra vágta, és megszórta vele az ételt. A sütőben az olvadó sajt illata még a kistestvérét is kicsábította a szobájából, pedig éppen a kedvenc számítógépes játékával játszott. Mintha ezer éve történt volna mindez, pedig csak tegnap jött fel ismét hazulról a fővárosba.
Mélázásából egy hang ébresztette fel. Hátrafordította a fejét, ahonnan a tompa zajt hallott, majd látta, hogy mögötte két paddal valaki kiöntötte a kávéját. A fekete lé egyenesen felé folyt. Mégiscsak kénytelen egy székkel arrébb ülnie, ha nem akart a cukros lében taposni az óra hátralévő részében. Utálta az automatás kávékat, amilyeneket itt mindenki ivott. Mennyire szeretett otthon a friss kávé kellemes illatára ébredni. Az anyukája rendszerint korábban kelt, mint ő. Máténak ébresztőt sem kellett beállítania, a kávé illata kiugrasztotta az ágyból. Kezébe vette a gőzölgő italt, mélyen beleszagolt, tejet öntött hozzá, és kezdődhetett a nap.
Nem tudta, milyen mágikus képességre tett szert óra közben, hogy kibírta ezt a kétszáz évnyinek tűnő kilencven percet. Amikor a tanár végre befejezte az előadást pillanatok alatt a kijárat előtt termett a diáksereg. Máté pechére pont egy két méter magas, legalább százharminc kilós kolosszus mögé nyomta a tömeg, méghozzá olyan közel, hogy érezte az izzadságszagát. Ösztönösen hátrált, hogy ne érezze, de a tömeg lökött rajta egyet hátulról, ami miatt véletlenül hozzáért a vállával a fiú hátához. Elképzelte, ahogy az izzadságcseppek átszivárogtak a királykék kötött kardigánjára, és kirázta a hideg. Nem azért vásárolta a drága parfümjét, hogy más undorító testnedve elvegye az illatát.
Ahogy kilépett az egyetemről látta, hogy a betonra esőcseppek szállnak, felnézett a szürke égboltra, vihart jósolt. Megszaporázta a lépteit a villamosmegállóhoz. Amikor elhaladt a tudás temploma, a múzeum előtt orrfacsaró bűz csapta meg az orrát. Az alagsori nyilvános vécénél, mely előtt örökké zárva tartott vaskapu állt, egy mocskos újságpapírhalom feküdt. Ahogy a szél meg-megbillentette a lapokat látni lehetett, mit takartak le vele. Máté azonnal elkapta a tekintetét, ahogy felismerte az emberi ürüléket. Gyakran látott hajléktalanokat feküdni a múzeum kerítése előtt, de azt eddig szerencsére nem, mivel is jár valójában az, hogy az épület előtt laknak. Milyen érdekes, gondolta magában Máté, ahogy a kerítés egyik oldalán Magyarország történelmének legértékesebb kincseit őrzik, a túloldalán pedig bűzölgő, meleg szar éktelenkedik.
Éppen elcsípte a villamost, mely hangos zakatolással indult tovább a Duna irányába, szelte át a folyót, és szállította Mátét a budai közlekedési csomóponthoz, ahonnan busszal ment tovább haza, a kollégiumába. Míg felszállt a buszra sikerült megáznia. A kövér esőcseppek egyre szaporábban követték egymást. Lusta volt felnyitni az ernyőjét, inkább hagyta, hogy az eső végigfolyjon a szemüveglencséjén. Ahogy fellépett a buszra, még be is párásodott a járműben lévő meleg miatt. Pár pillanatig nem látott semmit, csak a felszálló utasok összecsukódó esernyőinek a zaját hallotta, és a vizes kabátok áporodott szagát érezte, mely az ázott kutyaszőr illatát juttatta az eszébe. Leült háttal a menetiránynak, és kivette a táskájából a könyvét, hogy olvashasson.
A busz döcögve elindult, majd egy éles kanyar után ismét megállt, hogy ezernyi ember próbáljon meg felpréselődni rá. Az arctalan alakok, hiszen Máté csak a kabátjukat látta ülő helyzetéből, egyre szorosabban álltak egymás mellett, és gyűltek köréje, mintha zavarni akarták volna, hogy kizökkentsék az olvasásból. De nem sikerült nekik. Ezzel legalábbis nem. A háta mögül csípős vizeletszagot érzett. Egyből tudta, hogy egy hajléktalan ült le mögé. Ezen a járaton ez gyakran előfordul, így meg sem lepődött, csak összecsukta a könyvét, felállt és megpróbálta a hátsó ablakhoz préselni magát, keresztül a tömegen, hogy ne érezze a bűzt. Olyan közel hajolt az üveghez, hogy az orrából kifújt levegő párafelhőt rajzolt rá.
Végre leszállt a buszról, és elindult a kollégium felé. Előző éjszaka buli volt, melyre még emlékeztettek a bejáratnál összetört sörösüvegek. Máté megpróbálta kikerülni őket, majd kinyitotta a fémrácsot és belépett a kertbe.
Otthon, édes otthon, gondolta magában, ahogy elhaladt egy tekercs WC papír mellett, melyet ismeretlen okok miatt egy ismeretlen személy hagyhatott ott. Belépve az épületbe csak tovább fokozódott az előző este mementóinak tárháza. Félig üres papírpoharak, kiömlött sör, melytől ragadt a padló, és pizza maradványok mindenütt. Az áporodott levegőben pedig alkohol, paradicsomszósz, curry és szennyes ruhák szaga terjengett, gyomorforgató kompozícióban. Máté megpróbálta visszatartani a lélegzetét, míg be nem lépett a liftbe, és megnyomta a hatos gombot.
A lakótársa még nem ért haza. Az üres szoba csak őt várta, a maga szagtalanságával és ürességével. Nem illatozott virág az asztalon, nem érezte a száradó ruhákból áradó öblítő illatot, nem volt frissen főtt étel nyálcsorgató gőze a levegőben. Máté ledobta magáról a cipőt és a kabátot, és a számítógépe elé ült. Míg bekapcsolt a gép, gondolatok nélkül bámult ki a fejéből.
És akkor, ahogy hátradőlt, úgy érezte, mintha megsimogatták volna. Mintha a nagyanyja keze ért volna hozzá, a hosszú ujjaival és száraz bőrével. Szinte látta a szemével a májfoltos kézfejet, melyet behálóznak az erek, egészen a töredezett körmökig. Bableves illatát érezte, amit régen mindig csinált neki, és a kókuszos krémje illatát is, amit meg akart enni, amikor még egészen kicsi volt. Újra gyereknek érezte magát. Máté szétnézett a szobában, mintha azt várta volna, hogy mamája majd ott áll mellette. De nem volt. Sóhajtott egy mélyet, majd előrehajolt, figyelmét a számítógépének szentelve.
Csak este értette meg, miért jutott olyan váratlanul eszébe a mamája a délután. Fürdés után, amikor kilépett a zuhanyzóból és maga köré tekerte a törölközőjét rájött, hogy ezt előző nap hozta fel magával, azelőtt pedig a mamája szekrényében állt. Méghozzá a jobb oldalt, felül, az ágyneműk mellett, a borítékba elrakott nyugdíj felett. Belefúrta az arcát a törölközőbe, hogy újra érezhesse az illatát. Addig szagolta, míg teljesen el nem illant.