Látogatások

A héven csak nyugdíjasok utaztak. Dél volt, a gyerekek iskolában, a felnőttek munkában, az öregek meg a héven. Jó összegyűlni a szerelvényekben, van fűtés és társaság. Az ellenőrök kedvesek és tisztelettudók, elhiszik, hogy már ingyen is utazhatnak az őszes hölgyek és nikotintól sárga bőrű urak. Magdolna utálta ezt a járatot, ezt a kocsit, ezt az egész zöld kocsisort, amivel kénytelen volt utazni, ha a fiát látogatta. Elgondolkodott ugyan a taxin, de végül mindig elvetette: az lehet, hogy nyugdíjas, de nem annyira öreg, hogy ne tudna fél órát hévezni.

idosstockAquincumon mindig leszállt, átsétált a buszmegállóba, és felkapaszkodott a 260-as buszra, azzal ment Óbudáig. Nézte a héven trécselő néniket és bácsikat, és büszkén húzta ki magát halványzöld szövetkabátjában. Ő nem olyan. Igaz, hatvanhét, az mindjárt hetven, de ő nem süllyed ezek szintjére. A fogatlan öregasszonyok harmincéves télikabátjaikban valóban nem nyújtottak kellemes látványt; hangosan szidták a politikusokat, akik sosem változnak, és mindig csak a nyugdíjasokat szipolyozzák, megbeszélték, hogy ki mit fog főzni ebédre, és hogy kinek mit csinál az unokája. Magdolna gyűlölte ezeket a beszélgetéseket is, főleg az unokák emlegetését, mintha az embernek más célja nem lenne ötven fölött, csak az unokája pátyolgatása. Ő eljárt otthonról: barátnőkkel operába, társasutazásra meg étterembe, nem ért volna rá egy hisztis kisgyerek pesztrálására.

Ahogy a Rómaifürdőt elhagyta a szürke időtől elszürkült hév, Magdolna fészkelődni kezdett. Megigazította és összegombolta a kabátját, felkészült a hidegre, és a zötykölődésre a buszon. A felüljáró után méltóságteljesen felállt és az ajtóhoz sétált, majd leszállt. A busz persze késett, így a hidegtől kipirult az arca, mire felhúzhatta magát a magas lépcsőkön a járatra, az pedig még nyitott ajtókkal tovább is húzott a megállóból. Itt is főleg nyugdíjasok ültek, piacra vagy a bevásárlóközpontba induló kornyadozó öregek, meg egy-két fiatalasszony a gyerekével. Magdolna talált helyet, leült az egyik nő mellé.
-Anya, hova megy a néni?
Magdolna az égre pillantott: miért kell minden kisgyereknek állandóan kérdezősködnie? Mellette a fiatal nő azonban csak mosolygott, és óvatosan szomszédja felé pillantva magyarázott a kislányának.
-A néninek dolga van, azért ül a buszon, nekünk is dolgunk van, emlékszel? Tudod, hová megyünk?
Magdolna nem akarta hallgatni a beszélgetést, nem szerette a gyerekeket, és főleg nem a velük csevegő, selypegő felnőtteket. Azonban akaratlanul is felfigyelt a párbeszédre, egyrészt a közelség miatt, másrészt, mert sem a nő, sem a gyerek nem selypített és nem raccsolt. A kislány érthetően és szépen válaszolt szomorúan mosolygó anyjának.
-Hát Apához, megyünk! Apának veszünk majd virágot, meg sétálunk is, ugye, Anya?
A nő bólintott, majd magához szorította a gyereket. Észrevette, hogy Magdolna lopva őket nézi, ezért hozzá fordult.
-És Ön hová megy?
Magdolna kelletlenül, de egy udvarias mosoly kíséretében válaszolt.
-A fiamhoz.
-Jó Önnek. Mi az Apjához.
Egyszerre szálltak le a buszról, és Magdolna csak bámulta a nőt, ahogy a temető körüli virágboltokba megy. Nagy gonddal válogatott a csokrok között,  kislánya pedig körülötte ugrándozott és mutogatta a virágokat:
-Ezt is vegyük meg Apának, jó?
A szomszédos üzletben Magdolna csak rámutatott a szokásos fehér liliomokra, kifizette mind az öt szálat, és elindult a temető felé.
Ahogy a fia sírja felett merengett (Édes kisfiunk, élt 3 évet), meglátta a kislányt a buszról, ahogy énekelve rendezgeti a virágokat a két sorral előbbi síron.
Hazafelé a héven Magdolna már nem az öregekkel ment, hanem az iskolásokkal: visítozó, péksüteményeket csámcsogó gyerekekkel. De azon a szürke napon mindegy volt neki.