Szélfútta haj, orrból kijövő fekete cucc, fura napszemüveg, törött mobil – így ébred a Sziget Fesztiválon hajnalig bulizó látogató. Legyen az külföldi vagy magyar, fiatal vagy öreg, mindegy, mert ez a rendezvény nem más, mint amit mottója mond: „the island of freedom”.
Már-már szokássá vált, hogy minden évben egy napot kilátogatunk a Szigetre. Csak úgy körülnézni, belehallgatni egy-két jó koncertbe, külföldi előadóba, egzotikus zenei stílusba. Meg persze felmérni a terepet: mekkora a por, milyen arányú a külföldiek száma, mennyivel lett drágább a sör.
Tavaly megvilágosodtam. Rájöttem, mi a fesztiválok értelme. Mindegy, hogy a Woodstockról, az EXIT Fesztiválról, vagy a speciális hungarikumunkról beszélünk, a lényeg, hogy egy ilyen eseményen mindenki maximálisan elengedje magát, levetkőzve a gátlásokat, és maga mögött hagyva a hétköznapi korlátokat. Szabadság, önfeledtség, totális ellazultság. Röhögünk persze a maskarákon és a magukra nagy erőkkel figyelmet felhívni kívánó figurákon, pedig ki tudja – lehet a jelmez nem más, mint a beöltözöttek valós énje. A teljes önmaga. És itt egy hely, ahol ezt gond nélkül megmutathatja Európa egy kicsiny szigetén a nagyvilágnak…
12 évesen jártam először a Hajógyári-sziget akkor még Pepsi által támogatott rendezvényén. Az este két momentuma maradt meg bennem tisztán. Az egyik, hogy valakire ráborítottak viccből egy toi-toit, a másik pedig, hogy annyira nagy a terület, hogy se eleje, se vége nincsen. Évek kellettek hozzá, és néhány séta a Sziget nélküli szigeten, hogy utóbbi elképzelésem miatt kinevessem magam. Aztán később már délután is kijártam Civil Szigetezni, csalódtam, örültem és persze buliztam is nagyokat. Ám az imént leírt nagy felismerés mostanáig váratott magára…
A pénteki (harmadik) napon mindenki rettegett, hogy jön a vihar, ám csak a szél “csatlakozott” a tömeghez. Pedig még a hangosbemondóba is bemondták, hogy vigyázzunk magunkra. A késő délutáni koncertek közül az amerikai !!! előadását érdemes kiemelni a Nagyszínpadon, aminek a végén óriási, Sziget Fesztivál feliratú lufiszerű labdákat dobtak a közönségbe, meglehetősen látványos módon. Nem sokkal után az OTP színpadán a Calexico (USA) csinált óriási hangulatot, latinos pörgésével és rengeteg hangszerének együttes megszólaltatásával. Az angol Blur-t mindenki várta, ám bennem nem hagyott mély nyomot a zenekar. Sem a hangosítás, sem a 90-s évek slágerei nem adták a valahogy a prímet. Ami viszont a vártál is jobban meglepett, az a svéd Peter Bjorn & John triója volt. Hatalmas partit csaptak az A38 sátorban. Az énekes többször is kísérletet tett arra, hogy a rajongólányok csókjai közé ugorjon, ám a biztonsági őrök visszatartották szerencsétlent. Az átizzadt pólójának a cseréje is hiábavalónak tűnt így.
Az A38-on, a Woodkid nevű francia bandára egészen furcsa módon rengeteg ember özönlött be hirtelen. Talán az időjárás miatt, de ki tudja. Annyira sokan jöttek, hogy a bejárati oldalt (ami külön volt a kijárattól) le kellett zárnia a STAFF-nak. Aggódtunk is, hogy az utánuk következő, kedvenc dán zenekarunkra, hogyan fogunk visszanyomulni. Hála égnek sikerült, így az első sorban ugráltuk végig a Rangleklods-ot, ami hozta is a maga formáját.
Összességében azt mondhatni, hogy még mindig érdemes kint tölteni egy-egy napot a Szigeten. Még akkor is, ha kánikula van, vagy ha csak egy helyen árulnak cigit. Annak ellenére, hogy rengeteg a külföldi, vagy előjön mindenki allergiája. Ha drága a pia, a kaja és a jegy. Hogy miért? Mert a miénk, és mert 1993 óta, azaz 20 éve fergeteges.