Frank Herbert fantasztikus sci-fi regénye, a Dűne az egyik legjobb irodalmi alkotás a műfajban, melynek világát húsz éven át építgette, csiszolgatta az író, és ami végre először méltó módon lett megfilmesítve.
Mielőtt rátérnék, hogy miben is rejlik az idén megjelent Dűne film jelentősége, fel kell vázolni röviden a történelmét a világnak, amiben játszódik, mivel erre a film sem tér ki kellő mértékben. A Dűne kronológiája több mint 30 ezer évet ölel fel és a mi történelmünket is tartalmazza. Jelenünk a Találmányok Aranykora elnevezésű több száz éves időszak végére esik, nagyjából 25 ezer évvel a Dűne cselekményét megelőzően (10191 AG). Ez az időszak, ami a robotok és a mesterséges intelligencia felemelkedését hozza el és több évszázados háborúskodáshoz vezet a gépek és az emberek között. Az emberi civilizáció végül győzelmet arat, de száműzi a számítógépeket, a mesterséges intelligenciát technológiái közül. Miután a Földet egy aszteroida találja el (13402 BG), a Ceres nevű bolygó lesz az emberi Birodalom központja. A fénysebesség feletti űrutazáshoz szükséges számításokat, számítógépek nem lévén, egy fűszer nevezetű anyag segítségével mentálisan felturbósított emberek, ún. “mentatok” végzik. A Dűne időszámítása egy véres polgárháborús időszak lezárásaként megalakuló kereskedőházak létrejöttétől datálódik (BG-Before Guild, AG-After Guild). Ez a polgárháborús időszak hozza el a Harkonnen és az Atreides, illetve a Corrino családok felemelkedését a birodalmi politikában, melyek között egy 10 ezer évig tartó viszály veszi kezdetét. Az ún. Spacing Guild válik a legbefolyásosabb szervezetté, mivel navigátoraik a melange (fűszer) segítségével, a Holtzmann effektust kihasználva, képesek fénysebességnél is gyorsabb űrutazásra, ami nélkül pedig az emberi Impérium darabjaira hullana.
Frank Herbert (1920-1986) amerikai író az 1950-es évek elején kezdett el tudományos fantasztikum témájú történeteket írni. Herbert feleségével Oregonban élt, amikor egy nap 1959-ben, a Florence közelében található homokdűnékről szóló cikk megírására kapott megbízást egy helyi laptól. Bár ez az iromány végül nem került publikálásra, a megírásához végzett kutatómunka volt az első inspiráció, ami 1965-re, Dűne című könyve megjelenéséhez vezetett. A Dűnét, öt további könyv követte, melyek közül az utolsó 1985-ben került publikálásra. Az első könyv filmes adaptációjának jogait már hat évvel később áruba bocsátották, 1974-től Alejandro Jodorowsky-t bízták meg a munkával, aki csapatával el is kezdett dolgozni rajta, de a források elapadtak, így végül 1984-ben David Lynch rendezésében mutatták be az első Dűne filmet. Lynch filmjében minden eltúlzott volt, kezdve a nyolcvanas évek technikai szintjén alkalmazott maszkhasználattól, a színészi játékon át, a harsány frizurákon keresztül a kosztümökig, miközben egy olyan virtuális látványelemet, mint az emberek testét egyfajta energiaburokként védő Holtzman pajzsot, már az akkori technikai adottságokhoz képest sem sikerült kellően autentikus módon vizualizálni. Az 1984-es Dűne filmhez végül Lynch nem akarta a nevét adni, mert a végső verziót nem ő vághatta, és egyéb okokból is korlátozva érezte magát művészileg a stúdió által, ami a végeredményt tekintve, praktikusan azt eredményezte, hogy még éppen nem csúsztak át a filmmel egy 102. századi Rhode Island-i freak show matinéba. Lynch Dűnéje a 40 millió dolláros büdzsé háromnegyedét tudta csak behozni a jegypénztárakban, és nem aratott sikert sem a közönség, sem pedig a kritikusok körében. Denis Villeneuve “ugyanezt” 37 évvel később az akkori összeg több mint négyszereséből valósította meg, viszont a film két hét alatt ennek az összegnek a dupláját hozta be a jegypénztáraknál.
A Dűnében rejlő potenciált mutatja, hogy egy gyakorlatilag évtizedek óta Csipkerózsika álmot alvó franchise felélesztésével milyen nagyot is lehet kaszálni, ha jól nyúlunk hozzá. A Dűne könyvek annyira részletesen építik fel, és mutatják be az emberek távoli jövőjét a fűszerért folytatott harcukon keresztül kibontva, hogy annak filmvászonra vitele nem követel meg kivételes művészi ambíciót, pusztán csak kellő alázatot a műhöz. A könyvhöz való hűséget lehet egyedül számon kérni Villeneuve filmjén, a tekintetben, hogy a történet fontosabb szálai sokszor nincsenek kellően kibontva. Az is kevéssé érthető, hogy a Dűne első könyvét bemutató két és fél órás film lezárásába nem fért bele, hogy megtudjuk, miért is láthattuk a Muad’Dib nevű kis sivatagi egeret annyiszor fel-alá ugrálni az arrakisi sivatagban vágókép gyanánt. Ha már az Arrakis faunájánál tartunk, meg kell említsük a helyi tápláléklánc tetején található Shai-Hulud-ot, a több száz méter hosszúra is megnövő, 40-50 méteres szájnyílással rendelkező homokférget, ami a földből előtörve kebelez be bármit, aminek a közeledtét a rezgések által érzékeli a föld alól. A homokféreg ábrázolása is meglehetősen tetszetősre sikeredett, egy pillanatra sem merül fel az emberben, hogy egy kitömött zoknit lát a vásznon, mint mondjuk az első Dűne film megtekintésekor. Shai-Hulud ábrázolása sem szokványos, ellenben nagyon tetszetős, mert az előbukkanó féreg szájába bámulva megbabonázva érzi magát a néző, ami így sokkal inkább segít megérteni a bolygó első telepeseinek, a Fremeneknek a viszonyát ehhez a lényhez.
Ha két szóval kellene jellemezni a 2021-es Dűnét, akkor az a minimalizmus és a monumentalizmus lenne. A film látványvilága, és számos képkockája egyfajta meditatív, nyugalmi állapotba helyezi az embert, annak ellenére hogy a szürke, a sárgás-narancsos homokszín, illetve a fekete mellett a színskála többi színe mellőzve van a filmben. Láthatunk még vörös színt is elvétve, valahányszor vér fröccsen a vásznon, a kék színnel pedig a Fremen szereplők tekintetében találkozhatunk. Ez a képi sivárság az, ami a sivatag sajátja, amitől a halál, a túlvilág, a spiritualitás egyaránt olyan társképzetekké váltak, amik nem elválaszthatóak ettől a vidéktől. Ebben a filmben minden jól átgondolt, letisztult és puritán, beleértve a színészi játékot is. Nincs egyetlen olyan túltolt karakter, egyetlen olyan túljátszott jelenet sem, ami a mai filmekben egyre megszokottabb, és elvártabb a nézők által is. Itt minden a tökéletes atmoszféra megteremtéséről szól, ami által létrejön a Dűnének az a fajta egyedi képi világa és hangulata, amit eddig nem sikerült vászonra vinni, és ami miatt a franchise fél évszázadig egy kiaknázatlan lehetőség maradt csupán filmes szempontból. Azért csak filmes szempontból, mert a Dűnéből több videójáték is készült 1992 és 2001 között, melyek közül a 2001-es Emperor: Battle for Dune című stratégiai játék számított kiemelkedőnek. A film Hans Zimmer által komponált zenéje nem múlja felül a videójáték zenéjét, melyet három zeneszerző készített, külön-külön az egyes játszható dinasztiákhoz.
A Dűne film hiányosságai ellenére is magasan hozta azt a szintet, amelyre alapozva végre méltó módon kerülhet megfilmesítésre minden idők egyik legjobb sci-fi irodalmi teljesítménye. Pontosan az ebből adódó megnyugvás érzése öntött el abban a pillanatban, amikor véget ért a film, majd percekig ámultam a stáblistát olvasva, hogy ennek létrejöttében mennyi, de mennyi magyar filmes szakember vett részt. Mivel a Dűne II megjelenéséig még két évet várni kell, lesz elég időnk arra, hogy Frank Herbert könyveit olvasva ássuk bele magunkat a homok titkaiba az Arrakison.
Értékelés: 84