Végre-valahára hozzám is eljutott az az alkotás, amelyről mostanában elég sokat és sok helyről lehet hallani, a grúz-német-francia-cseh-kazahsztáni és magyar koprodukcióban készült Kukoricasziget című mozi. Hogyha valamiért, hát Ragályi Elemér csodálatosan lebilincselő fényképezéséért erősen ajánlott, szinte kötelező megnézni.
Az utóbbi időben lépten-nyomon bele lehetett botlani a Kukoricaszigetbe (Titanic Nemzetközi Filmfesztivál – amelynek nem mellékesen Ragályi Elemér, a film operatőre is a zsűritagja volt, Mediawave), és előző héttől kezdve már a magyar mozikban is megtekinthető. A grúz George Ovashvili által rendezett dráma egy igazi gyöngyszem, hiszen amellett, hogy a filmes szakma elismerően szólt róla (Karlovy Vary-ban elnyerte a legjobb filmnek járó fődíjat, a Kristály Glóbuszt), egy magával ragadó történetet mesél el, gyakorlatilag pusztán képekkel. És amikkel kétségeim voltak az elején, azok végül nem igazolódtak be: a Kukoricasziget képes arra, hogy az egész játékidő alatt, 100 percen keresztül odaszögezzen a képernyő elé, és fogva tartson anélkül, hogy csömöröm lenne tőle.
Miért is mondom ezt? Tény és való, hogy egy olyan alkotással állunk szemben, amely nem tartozik a fősodorbeli darabok közé, és ennek egyik legmeghatározóbb vonása az, hogy alig tartalmaz párbeszédet (a 20. perc környékén szólalnak meg benne először), ellenben a képek annyira erőteljesen és markánsan vannak jelen, hogy magával húznak, és úgy érzem, ennél több nem is kell. További erényként tudom megnevezni azt is, hogy annak ellenére, hogy egy parányi, egy focipályánál is kisebb szigeten játszódik a történet, ez sem válik unalmassá (ezt is a fényképezés számlájára tudom csak írni).
Egyébként maga a film cselekménye egy pár hónapos időszakot ölel fel, a tavasztól őszig tartó szezont, amely egy abház öregember és lányunokája számára igencsak meghatározó, hiszen ilyenkor tudnak a megélhetésük végett kukoricát termeszteni. De nem is akárhol: egy olyan szigeten, amely csupán pár hónapig létezik, ráadásul egy olyan területen, ahol politikai feszültségek húzódnak meg (a sziget az Inguri folyón fekszik, amely a vitatott státuszú Abháziát választja el Grúziától). A grúz-abház konfliktus viszont nem kerül előtérbe a Kukoricaszigetben, mindössze az időnként felbukkanó katonák sejtetik ezt, és keltenek fenyegetettségérzést. Érdemes még hozzátenni ehhez, hogy a rendezőt hazájában hazaárulással vádolták meg (ebből is látszik, mennyire kényes témának tekintik ezt).
Ugyanakkor az ember és a természet szorosan összefonódik egymással, és a politikai vonulathoz képest még nagyobb ereje és szerepe van. Ennek a kapcsolatnak a mentén indul el tulajdonképpen a film, és ezzel is ér véget, hiszen a természet ott avatkozik be a hétköznapokba, ahol csak tud. Az Inguri folyó hordalékából formált szigeten az időjárás viszontagságainak kitéve kell túlélni, és ez kihatással van a szereplők életére. Egy ilyen szigeten a természet az úr: a kukorica szépen nő mindaddig, míg egy vihar el nem mossa szó szerint a föld színéről.
A Kukoricasziget lassan, de biztosan hömpölyög a végzete felé, és nem az ember tesz neki keresztbe. Emellett egy csöppnyi romantikázásnak, egy csírájában elfojtott szerelmi szálnak is szemtanúi lehetünk – a serdülő lány egy sebesült katonával való incselkedése szavak nélkül bontakozik ki, de a nőiségét épphogy csak felfedező kamaszt nagyapja tartja vissza a további közeledéstől.
George Ovashvili nem kispályás rendező. Egy hasonló, a grúz-abház ellentétre épülő filmjéért (Túlparton) 2009-ben az Európai Filmdíj – az év felfedezettje kategóriában jelölték, és a Kukoricaszigettel is számtalan kitüntetést bezsebelt már.