Láttad már a Pi életét három dében? Ez a kérdés többször elsuhant a fülem mellett, a villamoson, az utcán, társaságban. Az Értelem és Érzelem vagy a Túl a barátságon című filmeket is jegyző Ang Lee rendező Oscar-gyanús alkotásáról sok szó esik mostanában. Szidják is, dicsérik is, egy biztos: mindenkit érdekel.
Vegyétek úgy, kiraktam egy vörösen villogó, hatalmas SPOILER feliratot: a cikkben ugyanis lelövök pár poént. Akit ez elriaszt, most hagyja abba az olvasást! Nem hallottad? Ne görgess lejjebb! Neeeee!
A filmben a hármas szám varázserejét véltem felfedezni. A történetnek három fő része van. Az első a főhős Indiában eltöltött gyerekkora. Ezt követi a mese gerince, az a 227 nap, amit a tengeren tölt egy mentőcsónakban, hajótörése után a másik túlélővel, aki nem más, mint egy tigris. Az utolsó szakasz a megmenekülés, meg az azt követő időszak. Központi szerepet kap a fiú istenkeresése, amelynek során három vallás iránt köteleződik el. A műnek pontosan három közönségcsalogató adaléka van: a látvány, a cselekmény és a mondanivaló fantasztikus triója. Ezek színvonala időről-időre változik, de legalább az egyik mindig jó.
Cselekmény
A forgatókönyvíró hűen ragaszkodott Yann Martell azonos című bestselleréhez. A Kanadában élő Pi Patel egy újságírónak meséli el életét: a francia-Indiában, gyarmatosítók uralma alatt töltött gyerekkorát, majd a hajótörést, amelyet egyedül él túl egy bengáli tigrissel. Közel nyolc hónapos hánykódása a tengeren örökre megváltoztatja az életét.
A realisztikus filmek kedvelőit idegesíteni fogja a túl sok, meseszerű fordulat. Mivel én is drámára számítottam, meglepődtem a fantasy-ba illő, szánalmasan hihetetlen történéseken. 227 napot a tengeren átélni bengáli tigris nélkül is para, nemhogy azzal együtt. Az éhségtől elgyötört Pi-t az utolsó pillanatban elborítja egy halom repülő hal, kevesebbet kell várnia a kajára, mint egy pesterzsébeti házibuliban a pizzára. Az út végén megtalált szigetet végképp butaságnak tartottam. Egy húsevő növényt még csak-csak elviseltem volna, de hogy egy egész sziget legyen kannibál? A nappal halakkal teli, édes vizű, éjszakára viszont savvá alakuló tavak végképp kiverték nálam a biztosítékot. Az pedig, hogy Pi egy emberi fogat talál egy gyümölcsben (állkapocs és csontváz nélkül), egy korábbi halott szigetlakó nyomát – egyenesen hahotázásra késztetett. Persze a cselekmény a könyvhöz igazodik, engem mégis felbosszantott a hollywood-i, giccses máz.
Látvány
A kissé szürreális, de még épp valóságos, állatkerti díszletek között játszódó gyerekkor hangulata elvarázsolt. A mesés kelet és a dél-francia kultúra mixét egyszerre találtam furcsának és természetesnek.
A legtöbb kritikus elismerően nyilatkozott a hajótörés és a tengeri utazás vizuális technikájáról, mondván, az egyik legszebb, három dimenziós alkotásról van szó. Én azonban “too much”-nak éreztem a számítógépes grafikát, a túlságosan mesterségesen odafestett tengert a neonfényű medúzákkal vagy a Jules Verne-t idéző, kicsit gagyi bálnát, hogy a világító gyümölcsökről ne is beszéljek. Gyakran egy huszadrangú lövöldözős videojáték ramaty világában éreztem magamat, a sok fény-elem is csak rontott a színvonalon. Nekem még mindig jobban bejönnek a hagyományos filmes eszközök. Ha nem elég valósághű az animáció, akkor inkább ne használjuk! Ne keltsünk olyan hatást, mint a régi westernek robogó vonatra montázsolt szereplői! Az viszont el kell ismerni, hogy a tigrist fantasztikusan megrajzolták. Azt hittem, egy igazi állattal forgatták a filmet, pedig a cica csak animáció.
A többi kritikus a cselekményt és a látványt istenítette, a mondanivalót pedig lehúzta. Én pont fordítva éreztem. Pi életén keresztül minden fontos dolgot megtudhattunk, ami egy kiegyensúlyozott, lelki élethez kell: a bátorság mindig megéri, sosem szabad feladni, érdemes hinni egy természetfeletti istenségben, de nem kell egy vallást sem bután, dogmatikusan követni. Ha minden félelmet legyőztünk, nem marad más, csak a halállal való szembenézés. Ha mulandóságunkat is képesek vagyunk elfogadni, már semmi sem árthat nekünk, miénk a végtelen szabadság. Tanulságos volt látni, hogy őseinknek élet-halál harcot kellett vívnia az állatokkal és a természettel a túlélésért, míg korunk eltunyult embere csak leugrik az éjjel-nappaliba parizerért. Pi küzdelme az állatvilágból kiemelkedő embert testesíti meg, aki esze és szíve segítségével végül képes győzelmet aratni az elemek felett. Soha véget nem érő munka, tanulás valamint kreatív alkotás: Pi napjai ezzel telnek. Kell ennél több egy értékes élethez?
A gyermek Pit szüntelenül Isten léte érdekli, a hideg tudományba kapaszkodó édesapja legnagyobb bánatára. Rabul ejti a gyarmatosított Indiába beömlő vallási sokféleség, végül rájön, hogy nem kell választania a hindu, a muzulmán vagy a keresztény hit között, a lényege minden tanításnak ugyanaz. Kevés filmben láttam ezt a számomra teljesen egyértelmű alapigazságot ilyen szépen megfogalmazva.
Sokan attól is beparáztak, hogy ez egy istenkeresésről szóló film, sietve kijelenteni, hogy “engem ugyan nem lehet megtéríteni.” Az emberek nálunk vagy keresztények, vagy ateisták. A minden vallást és filozófiai rendszert tisztelő és megbecsülő tolerancia kis hazánkban még meglehetősen idegen.
Ha pedig még nem elég a filózásból, a mű utolsó gondolata a történetmesélés talánya: egy sztori többféleképpen is előadható. A hajózást túlélő fiú kalandjait senki sem hiszi el, ezért kitalál egy másikat, amelyben emberek szerepelnek. Meglepő (?) módon a hazugságot sokkal könnyebben befogadják. Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni – derül ki. Melyik sztori a valós? Melyik a kitaláció? Sokszor még a mesélő sem tudja, de ez nem is baj. Döntsétek el ti, mit hisztek el!
Ezen a linken szavazhattok a Pi életére is, ha szerintetek ez a film nyeri a legtöbb Oscart holnap!