"A színészek különleges emberek" - Gazsó György - Socfest

"A színészek különleges emberek" – Gazsó György

Olvasási idő: 4 perc

Gazsó György Jászai Mari-díjas színművész jelenleg hat darabban játszik állandó társulatánál, a Radnóti Miklós Színházban, de számos alternatív színielőadásban vállal szerepet. A televíziót preferálók számára a Munkaügyek, vagy a jelenleg második évadát élő Társas Játék című népszerű HBO-sorozat Antaljaként lehet ismerős. A művésszel az október végén bemutatott A csillagos ég (avagy a nemzetközi sikerre való tekintet) című darab előtt beszélgettünk.

Socfest: Aki estéről estére képes elvarázsolni a közönséget, nem lehet teljesen normális ember – tartja a mondás. A színészek valóban ilyen különlegesek?

Gazsó György: Különleges emberek. Kénytelenek azok lenni. Estéről estére mesterségesen idéznek elő magukban olyan állapotokat, amelyek nem mindennapiak, hiszen az ember élete során néhányszor szerelmes, néhány alkalommal válsághelyzetbe kerül, néhányszor extrém helyzetbe sodródik, de egy színésznél ez természetes. Egy színésznél óhatatlan, hogy az idegrendszert próbáló állapotokat felszínre hozzon, próbáról próbára, előadásról előadásra hozza ki magából a maximumot. Mi, színészek különleges érzékenységű emberek vagyunk, de ebből élünk.

SF: Számos pályatársa közül ki tudna emelni valakit, aki legendásan bogaras?

Gazsó: Tudnék mondani neveket, de senkit sem szeretnék kiemelni. Vannak olyan emberek, akik extrém módon különlegesek, de a mi szakmánkban rengeteg különcködés akad. Azon, hogy valaki kézen állva jön be a próbára, már meg sem lepődök. Szegénynek főpróbahete van, rossz napja van, vagy csak egyszerűen túlfeszítette az idegrendszerét – bármit el tudok képzelni egy ilyen szituációban. Szakmabeliként igazán kevés dolog lep meg.

SF: Kimarad a kultúrharcokból?

Gazsó: Igen. Nagyon nem szeretem, és nem is értem ezeket a kultúrharcokat. A politikát megvetem, és igyekszem nem részt venni ezekben a teljesen felesleges csatározásokban, tüntetni sem járok. Szerintem felesleges és buta csatározásokat vívnak azok a kollégák, aki beleássák magukat ebbe a témába.

SF: Mi alapján választ szerepet?

Gazsó: Egy színész nem választ szerepet. Ha tagja egy társulatnak, akkor szerepet kap. Nagyon különleges esetben adhatja vissza a szerepet, de azt is köteles megbeszélni az igazgatójával. Az már az igazgató döntése, hogy figyelembe veszi-e a kérést. Én még nem adtam vissza szerepet, ez jó érzéssel tölt el. Színházon belül nincs nagy választási lehetőség, de a színházon kívüli szereplések, vendégelőadások, más színházakban történő fellépések már más helyzetet képeznek, ott természetes, hogy megválasztjuk, hogy mire mondunk igent, és mire nemet.

SF: A Mohácsi János rendezte A csillagos ég című darabot nagyon szereti a közönség, a sorban következő hat előadásra összesen öt darab jegyet lehet kapni. A színészek is ennyire szeretik?

Gazsó: Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni: én nagyon szeretem az előadást. Közösen készült, közösen írtuk, közösen szenvedtünk vele. Az alapvető célunk az volt, hogy elgondolkoztassunk, hogy elérjük, a néző szembesüljön azzal, hogy hol és hogyan él, mindezt úgy, hogy nem kívántunk állást foglalni egyik oldalon sem. A színház nem szórakoztató, de mi most elértük, hogy a néző egyszerre nevessen és sírjon.

SF: Az Egyszer élünk című Mohácsi-előadás során még néhány héttel a bemutató előtt sem volt végleges szövegkönyv. A csillagos ég esetében már kész szövegkönyvvel dolgoztak?

Gazsó: Dehogy! Ez is egy hosszas munkafolyamat volt, amely szeptember 5-én kezdődött el és október 27-én, a premier estéjén lett csak vége. Próbák közben íródott a darab, a rendező-szerző testvérpár, Mohácsi János és Mohácsi István írta, de mi – a színészek – is segítettünk. Aztán túl hosszú lett, húzni kellett belőle, változtattunk, és még most, egy hónap után is történnek benne apró változtatások.

SF: Az előadásban játszott két karakter közül melyik áll közelebb Önhöz?

Gazsó: Ezen nem gondolkodtam még. Színész vagyok, legjobb tudásom szerint eljátszom mindkettőt. Egy színésznek színészt játszani éppolyan izgalmas, mint bármi más szerep, maximum nagyobb rálátásom van a lelki világára, a körülményekre. Egyébként ugyanúgy szeretem Géza bácsit, a portást, mint Krecsányi Zsoltot, a színészt.

SF: A Társas Játék című heti sorozat október óta futó második epizódjában alakított Tóni miatt nem merült fel Önben félelem, hogy sokan csak azzal a szereppel fogják azonosítani?

Gazsó: Olyan még nem fordult elő, hogy „letóniztak” volna. Ugyanúgy utánam kiabálhatnának, hogy Levente, mert a Munkaügyek című sorozatban Leventét, a rendszergazdát játszom. Szerencsére mindkét szerep nagyon erős figura. Néha-néha hívnak filmezni, de a színpadon talán egy kicsit más tudok lenni, ott jobban kiteljesedhet egy színész Magyarországon. Ha egész életemben én lennék az Antal a Társas Játékból, az összes hátralévő napomat azzal tölteném, hogy elérjem, hogy kibújhassak a szerepből.

SF: Nem bánja, hogy napjainkban egyre többen átlagos, utcai viseletben járnak színházba?

Gazsó: Változik a világ, tudomásul kell venni, hogy amikor fiatal voltam, mi még máshogy jártunk színházban, éppúgy a mai nemzedékek utódai is máshogy jönnek majd előadást nézni. Régebben más társadalmi körülmények között létezett a színház, pedig az alapvető üzenete ugyanaz volt. Ha az operába megyek, én sem farmerben és tornacipőben érkezem. Azt viszont nem szeretem, ha túl lazán, rendezetlenül vannak öltözve a nézők. Számomra viszont némileg összemosódnak a dolgok, mert játszom alternatív társulatoknál is. Ott természetes, hogy senki sem fog estélyit, vagy Louis Vitton-táskát venni ahhoz, hogy a földön üljön egy romos épületben. Tulajdonképpen engem csak az zavar, ha valaki feltűnően rendezetlen. Ha egyébként nyitott szívvel, nyitott lélekkel, nyitott füllel érkezik, annak örülök. Ha jól dolgoztunk és jól játszottunk, akkor a néző az előadás alatt csendben van, figyel és „részesévé válik” a darabnak. Ez pedig kárpótol a megjelenési hiányosságokért.