Horváth Pista emlékére

Különös ember volt. Külsőre nem láthatott rajta senki semmi furcsát. Semmit, ami eltér a megszokottól. Esténként kopott barna kabátjában kelt útra, nesztelen lépteivel ütemesen felkavarva az utcák álmos, finom porát. Sosem mosolygott.

Úticélja mindig ugyanaz volt: a legkisebb utcán elfordult jobbra, és benyitott a sarki étterem ajtaján. A helyiséget nem nevezhették sem nagynak, sem kicsinek. A benne megforduló emberek tették megmagyarázhatatlanul keserédessé. Az ajtó folyton nyikorgott, de senki sem vette a fáradságot, hogy nyöszörgését csillapítsa. Észrevétlenül, csak a kellő élettapasztalattal rendelkezőknek láthatóan járult hozzá az alig látogatott étterem sajátságos, sült kolbászos – olcsó feketekávés, magányos hangulatához.

Elhaladt pár kerek asztalka mellett. A kopott székeken kopott vendégek kortyolgatták a kávét vagy a teát. Csípős novemberi hideg volt. A fagyos szél könnyedén megkocogtatta a repedt ablaküvegeket. Megemelte kezét, üdvözölve a tulajdonost, aki némán biccentett feléje. Éppen egy tányér hideg húslevest tett be a mikróba. Senki sem tudta, hogy élhetett még mindig ez az étterem, a nagyobb, vígabb, szebb éttermek arcátlan árnyékában. De itt volt. Nem túl forgalmas helyen, mintegy merő véletlenségből. Egyesek szerint csak az vette észre, aki megbotlott benne. Levette a kabátját, és kért egy csésze teát, mint minden szombaton, cukor nélkül. Némán fürkészte az emberek arcát. Semmit nem tudott leolvasni róluk. Arctalanná váltak. Alig lélegeztek. Minden egy merő alig-gal volt átitatva. Még a teája is.

Fél óra múlva felkelt. A tulajra nézett. Az bólintott. Leült a vendégekkel szemben, és halkan, szinte suttogva énekelni kezdett. Hangja tekeregve suhant el a székek alatt, át az izzadt ruhák ujjain, megült egy fáradt férfi füle mögött, bekukkantott egy ásító öreg szájába, majd körbelengte a pultot. Senki sem tudott úgy énekelni, mint ő. Éppen úgy ehhez a helyhez tartozott, mint a tulajdonos. Tartozék volt csupán, de nem is vágyott többre. Záráskor fogta a kabátját, és olyan csendben, mint jött, el is ment. Mindig is halkan létezett. Napjai efféle egyhangúságban teltek.

Egy különösen zsibongó reggelen arra ébredt, hogy megöregedett.

Kinézett kis lakása ablakán. A város megint nyüzsgött. Hangjai erőnek erejével próbáltak behatolni szobájába és elméjének minden zugába, de ezeken az ablakokon, és ezen a kortalan, bús, orgonaillatú agyon nem jutottak át. Sóhajtott egyet, és énekelni kezdett.

A dallam nem volt ismert, sem népszerű, de még csak tökéletes sem. Talán gyermekkorából ismerte, mikor magas lázzal feküdt az aggódó párnák között, édesanyja dúdolta ezt neki. Talán nagyapja munka közbeni fütyülésének mása volt. Talán ezt a dallamot zongorázta az a göndör hajú, csupa mosoly lány, aki később beférkőzött az álmaiba, majd a felesége lett. Vagy erre az ütemre masírozott katonaként álmos hajnalokon, mikor hűségen, hazán, bátorságon és halálon töprengett. Talán ez a pár hang éppen akkor, éneklés közben jött a világra. Nem emlékezett rá, honnan kísérte, vagy mikor is született. Csak dúdolta.

Ami bizonyos: Horváth Pista belehalt az éneklésbe.

Senki sem tudja, meddig tartott. Hangja beleivódott a szürke falakba, a csepegő csapba, a könyvek gerincébe, a lámpa fényébe és a csövekbe. Versenyt repült az apró szemcsés porral, a vízcseppként gördülő percekkel, megmosolygott egy pókhálót, majd a repedéseken át kicsordogált, és hagyta, hogy elnyelje a piszkoskék, szomorkás Budapest.

Ha molyrágta, magányos, didergő estéken nem tudnak aludni, hallhatják, ha jól figyelnek.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás