A narancsbőrös poppoló tévútján - Socfest

A narancsbőrös poppoló tévútján

Olvasási idő: 3 perc

Naponta sokan hasonlítják a kereskedelmi televíziókat a patás ördöghöz, amiért ún. népbutító tartalommal terhelik a nagyérdeműt, miközben adhatnának tisztes kulturális, közéleti, meg ilyen-olyan műsorokat, amelyekből akár még tanulhatnánk is valamit.

Ekkor általában fellángol a vita a tévék szerepéről és feladatáról, meg arról, hogy kötelező-e nézni Győzike ámokfutását napi egy órában. (Egyébként nem kötelező, főleg mivel már évek óta nem gyártanak új részeket, de szegény Győzi olyan mértékben vált a mesterséges celeb kultúrkör jelképévé, hogy muszáj feltüntetnem legalább egy mondatban, ha erről a témáról írok.) Szóval semmi sem kötelező, meg ez a fekete doboz amúgy is csak a megfáradt elme szórakoztatására való (nem), de ami tény, az tény: a Való Világ nevű 21. századi csoda 15-20 perc alatt egészen meglepő elváltozásokat képes okozni az ember testi-lelki valójában.

Az új lakó „narancsbőrös poppolójáról” érdeklődő VV Aurélió (ezt a félmondatot leírni is annyira fájt, hogy csodálom az NB2-es sztár focista Aurélió magával szemben tanúsított tűrőképességét) úgy támad rá a gyanútlan néző maradék szellemi kapacitására, akár a dementorok Harryékre a Roxfort Expresszen. Az ember ül a kanapén, figyel, a feje egyre nyúltabbá válik, talán még füstölni is kezd, közben pedig nem tudja eldönteni, hogy ezek az emberek tényleg azt csinálják-e, amit csinálnak. És tényleg: értelmes, egyszerű mondatok megalkotására képtelen cirkuszi kirakatemberek járkálnak egymás körül, akik egy év múlva a Fókusz megértő kamerája előtt próbálják majd elmagyarázni, hogy a hirtelen jött hírnév miatt ment tönkre az életük. Pedig elhihetjük, hogy nem a beköltözéssel került először porszem a gépezetbe…

Nem értem az RTL Klubot, de nem azért, mert idealizált elvárásaim lennének a kereskedelmi csatornákkal kapcsolatban. Egyrészt eszemben sincs azt feltételezni, hogy abban az országban, ahol sosem sikerült létrehozni egy rendeltetésének megfelelő közszolgálati médiát, ott majd a rájuk háruló felelősség tudatában működnek a kereskedelmi médiumok. Másrészt a bizonytalan magaslatokról szónokló erkölcscsősz szerepét sem szeretném magamra venni, mert tisztában vagyok azzal, mit jelent a kereskedelmi média, és mi a működésének célja. De ennek ellenére mondom:

nem értem az RTL Klubot.

Azért nem értem, mert biztos vagyok benne, hogy nemcsak három faiskolát végzett, farkukat pörgető senkiháziakkal lehet nézettséget generálni. (Bár az utóbbi mondatból úgy tűnhet, hogy pusztán a látszat alapján ítélek, ez valójában nincs így: némelyik szereplőnek meg is kell szólalnia ahhoz, hogy kiderüljön róla, mennyire buta.) Erre a legjobb példát azok az Amerikában futó reality-k adják, amelyek bizonyítják, hogy némi kreativitással és ötleteléssel lehet olyan műsort alkotni, amely amellett, hogy pénzt hoz, még nézhető és élvezhető is egyben. Itt van például az egykor itthon is kipróbált Survivor, amit az RTL helyében – ha nem is Stohl Bucival a műsorvezetői poszton – biztosan megpróbálnék leporolni. Persze gondolom, kevésbé költséghatékony egy egzotikus helyszínen forgatni, mint tíz majmot egy kalitkába zárni, mégis, ha már hétköznapi(?) emberek mindennapjait figyeljük, érdekesebb őket egy szigeten, egészen megváltozott körülmények között nézni, amint valóban embert próbáló feladatokat hajtanak végre, és még egymással szemben is folyamatosan taktikázniuk kell.

De említhetném az Amazing Race-t is, ami régóta az egyik kedvenc formátumom Amerikából. Nem kérdés, hogy ez mifelénk – pénzhiány miatt – szintén nem fog megvalósulni (itt lehet olvasni arról, miként hiúsult meg a kelet-európai verzió, amelyben magyar szereplők is részt vettek volna), pedig szintén több értelme lenne, mint Józsi és Charlotte magasröptű párbeszédeinek. Aki nem ismerné: az Amazing Race-ben kétfős csapatok versenyeznek, akiknek különböző, nem mindennapi fizikai képességeket, de főleg lelkierőt igénylő feladatokat kell megoldaniuk, miközben körbeutazzák a világot. A fő attrakció persze itt sem a szép tájakban van, hanem abban, hogy a párok (házasok, élettársak, testvérek, elváltak, szülő-gyerekek, nagyszülő-unokák stb.) hogyan képesek együtt dolgozni úgy, hogy a verseny miatt folyamatos stressz alatt vannak. A játékot az nyeri, aki a leggyorsabban képes teljesíteni a feladatokat, miközben persze folyamatosan esnek ki a gyengén teljesítő párok.

Érdekes a Whodunnit? krimi-reality koncepciója is, amely a Tíz kicsi néger klasszikus felállásán alapul. A műsor csak addig mutat rokonságot a Való Világgal, amíg azt látjuk, hogy egymás számára ismeretlen emberek egy villában töltik a szabadidejüket, csakhogy ebben a játékban a szereplők egyre-másra „halnak meg”, és bár mindenki tudja, hogy nem valódi halálesetekről van szó, a feladat mégis izgalmas: meg kell találni, ki lehet a „gyilkos.” A játékosok taktikázása, őszintesége vagy hazugságai persze itt hatványozottan fontosak, hiszen sosem tudhatják teljes bizonyossággal, ki a tettes.

Ez persze csak három, gyorsan kiválasztott műsor, de talán ennyiből is látszik: a kereskedelmi médiumoknak nem feltétlenül kellene engedniük  a könnyebbik út csábításának, hiszen nem magaskultúrát, hanem kreatív, modern, szórakoztató műsorokat várunk tőlük. És ebbe nem fér bele sem VV Aurélió, sem a „narancsbőrös poppoló.”