A baba – Szerethet-e egy robot?

Olvasási idő: 4 perc

A XXI. században a szeretet legnagyobb ellensége az önzés. Mindenki a saját érdekeit és céljait tartja szem előtt, saját boldogságának rendel alá mindent és mindenkit. A modern technológia pedig lehetővé teszi, hogy amit nem kapunk meg emberektől, azt robotokkal helyettesítsük. Egy géppel, amely mutatós, parancsot teljesít, kiszolgálja az igényeinket, mivel arra tervezték, hogy társ legyen. De felmerül a kérdés: mi van akkor, ha a mesterséges intelligencia rájön, kik is vagyunk valójában? Hogy egoista világunkban ő csak egy helyettesítő eszköz? Mi van akkor, ha tükröt tart elénk? Ha ő is társra vágyik?

A Karinthy Színházban december 21. óta van a repertoáron Miro Gavran A baba című darabja. A két főszereplő Földes Eszter és Szabó P. Szilveszter, aki a rendező is egyben. A két színművész tökéletes párosítás, könnyedén és biztosan mozognak egymás mellett, látszik összeszokottságuk, a másik minden rezdülésére reagálnak. Látványvilág szempontjából pedig kiválóan testesíti meg Szabó P. Szilveszter a magas, erős, biztonságot nyújtó férfialakot, míg Földes Eszter az alacsony, törékeny, nőies alkatával még robot létében is elhiteti velünk, hogy ő egy igazi nő, aki szeretetre és biztonságra vágyik.

A történet szerint Markó elveszíti barátnőjét – mint később kiderül, önzése és saját hibái miatt -, így kapva kap az alkalmon, amikor is pályázni lehet egy nőt helyettesítő robot kipróbálására. A néző ennél a pontnál kapcsolódik be a történetbe, ahogy a férfi próbálja lakása közepén kicsomagolni a robotot. Ezután felpörögnek az események, és végig követhetjük, hogy a két érző lénynek hogyan alakul ki a kapcsolata, hogyan élnek együtt, hogyan csiszolódnak úgy össze, hogy eljutunk a történetben odáig, hogy elhisszük, ők összetartoznak.

A színpad és a nézőtér méretei miatt a színészek minden rezdülését nyomon tudjuk követni, semmilyen részlet nem marad titokban a néző elől.  Bár csak ketten vannak, betöltik a teret, képesek közel két órára megszerezni a figyelmünket. A közelség egyfajta közvetlenséget is von maga után, a viccek, a szófordulatok, vagy éppen a feszült pillanatok is jobban elérik a néző lelkét. A komoly témát könnyed és humoros játékkal, gördülékeny történetmeséléssel enyhítik. A feszültség nem lineárisan nő a darab során, hanem folyamatosan váltakozik. Hol boldog biztonságban érzi magát a néző, hol a könnyei folynak a nevetéstől, hol pedig darabjaira tépkedi a kezében lévő zsebkendőt idegességében.

Földes Eszter fantasztikusan hozza a robotot: a mozgását, a gondolkodását, a cselekedeteit, az előre beprogramozott viselkedést tanúsítja. Markóval nagyon jól kijönnek egymással, kialakul egy életforma közöttük, megismerik egymást – ez Markóra is igaz, Stella hiába csak egy robot, őt is meg kell ismerni. Kifejezetten vicces, ahogy az érző, emberileg gondolkodó férfi, és az érzelemmentesen, csak és kizárólag racionálisan gondolkodó robotnő próbál egyetértésre jutni. A darabnak ez a vonala is olyan tényekre hívja fel a figyelmünket, amelyeken eszünkbe sem jutna elgondolkodni, mivel magától értetődőek. Egy robotnak viszont minden emberi viselkedési forma új információt hordoz magában.

A bonyodalom ott kezdődik, amikor is olyannyira összemelegednek, hogy Stella érezni kezd valamit a férfi iránt. Egyre gyakrabban érez, előtörnek belőle az emberi vonások. Kötődni kezd. Meghatódik. Egy baba. Egy robot. Nem is érti, mi történik vele, nem is ismeri a könny fogalmát. Markó eközben hiába kedveli őt, hiába van vele megelégedve, szemtől szemben sosem dicséri őt, csak a tévedéseit rója föl neki. Stella viszont rávilágít a férfi mindazon hibáira, amik miatt az előző is, és immár az ő kapcsolatuk is megromlott. Tükröt tart a férfi elé, akinek – ha akarja, ha nem -, szembe kell néznie a saját hibáival és hiányosságaival. Az egoizmussal. Az önzéssel. A szeretet kimutatásának hiányával.

Mesterséges intelligencia ide vagy oda, a gépnek is szüksége van valakire. Egy férfira. Egy társra. Hogy fontos legyen valakinek. Egyszerűen csak, hogy szeressék.