Mi lenne, ha mindenki igazat mondana? – Házassági leckék középhaladóknak 2.

Ezzel a felütéssel találja szemben magát a néző a Centrál Színház legújabb ősbemutatóján, a Házassági leckék középhaladóknak második részében, és mindannyian, akik a sötét nézőtéren ülünk, érezzük, ez a kérdésbe bújtatott felvetés csak az első lépés a házasság megértésének nehézségekkel és bonyodalmakkal kikövezett útján.

Adott két házaspár, ahol a tagok egymás legjobb barátai. Stohl András (Michel) és Balsai Móni (Laurence) párosa éppen vacsorára várja a Kovács Patrícia és Schmied Zoltán által megformált Alice-t és Paul-t, de míg a férfi nyugodtan készülődik az estére, a nő csöndbe burkolózik, érezhetően vibrál, egyértelmű, hogy nyomasztja valami. Megkéri férjét, inkább mondja le a vacsorát. Michel persze nem érti, mi ütött Laurence-ba, mire a nő végre kiböki: látta Paul-t egy idegen nővel csókolózni, és azt tervezi, hogy beszámol legjobb barátnőjének férje hűtlenségéről – akár ott, vacsora közben, mindenki előtt. Michel pánikba esik, győzködi feleségét, hogy ne szóljon bele barátaik házasságába, ne tegye tönkre az estét, ne hozza egyiküket se kellemetlen és helyrehozhatatlan helyzetbe. Laurence viszont nem képes belenyugodni az igazságtalanságba, kijelenti, hogy képtelen ezzel a tudattal végigcsinálni a vacsorát, hiszen az is egyfajta hazugság, ha nem mond semmit… Elhangzik az első komoly állítás a hazugság természetéről:

ha elhallgatunk valamit, amit tudunk, vagy azt mondjuk a másiknak, amit hallani akar, és nem azt, amit valójában gondolunk, az is egyfajta hazugság.

Michel ezzel szemben azzal érvel, hogy nekik segíteniük kell barátaik boldogságát, így ne mondjanak semmi olyat, ami kibillentheti őket az egyensúlyból. Ahogy fogalmaz, a hazugság a barátság jele, mivel megóvja az illetőt a szenvedéstől, a fájdalomtól. Addig-addig vitáznak, míg barátaik megérkeznek…

Az este jó, ám egy kissé zavart hangulatban telik, semmiségekről csevegnek, bort isznak. Laurence időzített bombaként üldögél, miközben Michel mindent elkövet, hogy felesége ne tegyen semmiféle meggondolatlanságot. Laurence mégsem bírja ki: kikéri Alice és Paul véleményét arról, hogy mit tennének, ha látnák a legjobb barátjuk párját mással csókolózni: elmondanák az igazat? És elindul egy érdekes, izgalmas, de kétes kimenetelű eszmecsere házasságról, megcsalásról, az emberek igazságról alkotott képéről és a hazugsághoz fűződő viszonyáról.

„Senki nem akar szembesülni az igazsággal.”

– hangzik el a határozott, tiszta vélemény Schmied Zoltán karakterének szájából. Pár pillanat csönd követi az állítást, és érzem, ahogy a körülöttem ülő nézők is latolgatni kezdik magukban a felvetést.

Alapvetően mindenki azt vallja, hogy szeretné tudni az igazságot, főleg, ha az az igazság a barátjáról, a párjáról, a házastársáról szól. Ha azonban mégis szembesülnek vele, inkább letagadják, eltemetik az agyuk hátsó részébe? Michel és Alice egy állásponton vannak, miszerint jobb nem tudni a házastárs hűtlenségéről, és hogy nem kell megmondani a megcsalt barátnak az igazat.

A feszültség a vacsora végeztével sem enyhül. Laurence és Michel veszekednek: már nem csak úgy civakodnak, már nem a barátaikról van szó, hanem szépen lassan – és észrevétlenül – áttérnek saját életükre és házasságukra. Ekkor veti fel Laurence, hogy

„mi lenne, ha mindenki igazat mondana?”.  „Valóságos rémálom lenne, és a párok közül senki sem maradna együtt!”

– harsogja Michel teljes magabiztossággal és meggyőződéssel.

Felvetődik a kérdés, hogy ha mindenki minden helyzetben igazat mondana, amibe beletartozik az is, hogy nem hallgatjuk el az igazságot, nem bólogatunk illendőségből és nem folyamodunk kegyes hazugságokhoz, akkor valóban sokkal kevesebb kapcsolat élné túl? Michel például kénytelen lenne megmondani Paul-nak, hogy bár szerkesztőnek kiváló, írónak pocsék, és a könyvei olvashatatlanok. Ez belefér egy barátságba? Vagy a barátság pont azért barátság, mert kissé elfogultak vagyunk a másikkal szemben és kozmetikázzuk a véleményünket? Mégis van valami igazság abban, amit Michel mondott az elején, miszerint a hazugság a barátság jele?

Laurence egyre zaklatottabbá válik, Michel pedig kezdi elveszíteni a türelmét, ezzel együtt pedig óvatlan lesz, és belső cenzúra nélkül kimondja, amit gondol. Ellentmondva a hűtlen férfiagy logikájának bevallja: egy időben csalta a feleségét.  Ez talán nem is ért olyan váratlanul minket, a következő vallomás viszont annál inkább: Laurence visszavág Michelnek, miszerint ő is megcsalta a férfit.

Michel – aki saját hűtlensége fölött könnyedén szemet hunyt – innentől kezdve az idegösszeomlás és a dühkitörés két véglete között vergődik, és kikéri Paul véleményét, aki megnyugtatja: Laurence csak kitalálta a történetet, hogy fájdalmat okozzon azért, amiért Michel megcsalta.

„Azért hazudott, mert te valójában igazat mondtál.”

Első hallásra őrültségnek tűnhet ez a kijelentés, hiszen egészséges társas kapcsolatokban az őszinteségre őszinteség a válasz, azonban ez a látszólagos paradoxon nem is fejezhetné ki jobban az alapvető emberi természetet. Hiszen az illetőn, aki egy megdöbbentő, fájdalmat okozó, önértékelési problémákat okozó igazságot vág a másik fejéhez, nem lehet máshogy revansot venni, mint hazugsággal és megalázással.

És ekkor a szereplők bekerülnek egy hazugság-spirálba, ami annál mélyebbre rántja őket, minél jobban kapálóznak. De egy idő után azt is elnyeli, aki nem tesz semmit annak érdekében, hogy a felszínen maradjon.

Puskás Tamás kiváló rendező. Bármi, ami a keze közül a színpadra kerül, a színtiszta életről szól, és bárki magára ismerhet. Nem feltétlenül a karakterekben, hanem például gondolatok formájában. Én az AHA élményért szeretek színházba járni, amikor bizonyos helyzetekben, mondatokban vagy akár pillantásokban felismerem a saját életem egy-egy darabját vagy esetleg egy vágyott pillanatot, egy élményt. Az általa rendezett darabokban kivétel nélkül átélem ezt, és észrevétlenül nyerek betekintést az élet mélyebb rétegeibe. Amit a színészek játéka csak még inkább árnyal.

Balsai Mónin mindig azt érzem, hogy fürdőzik az éppen aktuális szerepében: ugyanolyan könnyedséggel és eleganciával játszik el egy komoly és érzelemdús jelenetet, mint egy humorral és iróniával átszőtt darabot. Tökéletesen hozta Laurence titokzatos, jelenetről-jelenetre kibontott karakterét, akiről az előadás utolsó utáni pillanatáig nem tudjuk, hogy igazat mond-e.

Szeretem nézni, ahogy az arcával, a mimikájával játszik, hogy egy szemöldökhúzással, egy pillantással többet képes kifejezni, mintha szavakba öntené az érzést. Egyszerűen a lelkéből játszik.

A másik színész, akit ki kell emelnem, az Stohl András. A hátán viszi a darabot a játékával, az érzelmek egész skáláját bejárja másfél óra alatt: üvölt, kacag, sír, mindezt a legváratlanabb pillanatokban. A karaktere által képviselt humor és irónia egy általánosan jó hangulatot teremt a darabnak, ez az alap, amiből – az események hatására – a karakterek építkezhetnek. Nagyszerű színész, ezt ismét bizonyította.

A Házassági leckék középhaladóknak 2. egy kiváló darab, mely úgy gondolkodtat el alapvető morális és kapcsolati kérdésekről, hogy közben szórakoztat, meghökkent, és felvillanyoz. De a Centrálos darabok már csak ilyenek.