Elöljáróban csak annyit: a Vígszínház Brecht és Bodó párosa kitűnő választásnak bizonyult, nem is beszélve a frenetikus “vendégről”, a Szputnyik Hajózási Társaságról. Vicces, látványos, bravúros előadás a március 14-én bemutatott Koldusopera, ahol – mindenféle modernizáló, színházi törekvés ellenére is – a szívünkhöz közel álló, kedves figurák köszönnek vissza, korhű körülmények között.
„Ha a cápa szája tátva,
Bárki látja fogsorát,
Ámde Bicska Maxi rejtve
Tartja kését s pisztolyát.”
Peacock és Bicska Maxi harca örök klasszikusnak számít a drámatörténetben, hiszen Bertolt Brecht és Kurt Weill zenés drámáját már rengetegen feldolgozták. Miért érdemes mégis beülnünk a Vígszínházba meghallgatni a jól megszokott dallamokat, és találkozni a londoni szegények alvilági életét bemutató történet egyes, kacifántos elemeivel? Egyrészt, mert a kérdéskör örök érvényű, mindig aktuális. Nincstelenség, korrupció, bűnözés, üzleti világ – ma is ismerős jelenségek. Másrészt, mert Bodó Viktornál újszerűbb látásmóddal rendelkező, fiatal rendező – tisztelet a néhány kivételnek – kevés van ma Magyarországon. A revizor után mindenképpen úgy véltük, ezt a darabot látnunk kell.
A filmes múltjáról is ismert, Jászai Mari-díjas művész ismét nagyon alkotott. Kihasználva Brecht „kiszólogatós színházát” („ez már az I. felvonás 2. jelenet”, „kimegyek a takarásba”, „elfelejtetted a szövegkönyvet?”) igazi komédiát vitt színre olyan hangeffektekkel, amitől azonnal röhögni támad kedvünk. Tigris Brown rendőrfőnök rendszeres vadmacskaüvöltése, a pofoncsattogások, a pisztolydördülések és a füstgép zaja teljes abszurdum a drámai szálak közepette. A koncepció persze a néző kizökkentése, nehogy bele próbálja élni magát a műbe. A színészi játékok miatt pedig, igenis, ez néha elég nehéz. Polly (Pető Kata) dala közben például tátva marad a szánk, de a Kikiáltó (Jankovics Péter) szteppes betétei szintén lenyűgöznek minket. Az Ágyú-dal egy másik dimenzióba kalauzol el, a Féltékenységi duett pedig olyan ambivalens érzelmeket vált ki, magukból a szereplőkből is, hogy nem is tudni pontosan: szexuális előjátékról, vagy női civakodásról van-e szó pontosan.
A csonkolt végtagokat imitáló koldusjelmezeknél talán csak a végkifejlet iszonyatosabb, mégpedig azért, mert túlzottan reális. A rendőrséggel folyamatosan kooperáló bűnszövetkezet fejét a miniszterelnök megmenti a felakasztástól, ráadásul havi juttatást, érdemrendet és lakhatást is ingyenesen biztosít neki. Abszurd. Ahogy az is, ahogyan a színészek beülnek a bitófával szemben lévő nézőtér szabad üléseibe, páholyaiba és mint a népet, úgy kezelik az őket bámuló közembereket. Hegedűs D. Géza gyakran a darab közben is kiszól: „koldusaim”. Az utcalányok flörtölnek a közönséggel, a rendőrök pedig átfutnak a sorok között. Olykor meg is szólaltatják a szembelévőket. Fröcsög a vér, röpködnek a kalapok, pont úgy, ahogy egy 20. századi világsikerhez illik. Bodó meg – valljuk be – továbbra is, egyszerűen szuper.
