„Jöjjön a dal, amiről mindenki tud!” – énekli Hobo, aki széles folyóként áramoltatta be a magyar rock életébe a Rolling Stonest, Hendrixet, a Led Zeppelint, a Creamet, Chuck Berry-t, a nyugati bluest, közvetlenül és forrásként, saját zenéjén keresztül. Persze rengeteg más zenekar is volt, így mi magunk, a Delirium Falcon tagjai is ezeken a zenéken nőttünk fel. Rengeteg mai eredeti vagy tribute project, rádiós stílus is ezekre a zenékre rímel, ezekben gyökerezik.
Volt azonban egy történet, amit senki sem mondott el még Magyarországon. A rock’n’ roll egy olyan korszakáról, egy olyan zenekarról, amely legalább akkora energiával és potenciállal szólt, mint a fent említettek, ám valahogy mégis közel maradt a földrajzi gyökerekhez, Detorithoz, és kevésbé szivárgott át az óceánon túlra.
Az MC5-ra rátalálni kicsit olyan, mint amikor a régész kiás egy egészen csodálatos leletet. A rock ősét, a punk ősét, egy olyan közös gyökeret, amin talán a rock’n’roll életfája áll. Ez a banda egy igazi atomvillanás volt 1964-1972 között, de Magyarország túl messze volt, hogy ezt a villanást lássa, és a hangjai is csak elenyészve jutottak el hozzánk.
Ez írd és mondd ilyen élmény volt. Mikor Levente átküldte a Kick Out The Jams-t, és a telefon kis képernyőjén felvillant, Sokol rádió minőségű hangszóróján megszólalt – az előszoba és a hall között álltam otthon – lefagyva bámultam a fekete-fehér képeket. Tartar Field-i koncertjük, a rock alfája és omegája, nincs tovább, kár próbálkozni. Jól nevelt magyar rocker és blueser létemre azt hittem, mindent tudok a rock’n’rollról, amit „haladó felhasználóként” tudni érdemes. De ez pár perc alatt meg is dőlt, és a rock’n’roll egy olyan ablaka tárult fel, ami azóta is, már hosszú évek óta, úgy „lát el” zseniális új számokkal, hogy azok nagy része a hetvenes években íródott, vagy oda nyúl vissza inspirációért.
Van tehát még bőven előásnivaló kincs a rock tarsolyában, és a Delirium Falconban szorgosan hozzuk is fel ezeket, egyre többet, még mindig újra és újra ledöbbenve, hogy mennyi klasszikus van még, amit a magyar közönségnek meg lehet, meg kell mutatni.
Természetesen nem kell valami furcsa, egzotikus dologra gondolni az MC5-val kapcsolatban, hiszen Chuck Berry vagy a Tutti Frutti náluk is az alap. Erre épül fel az a kirobbanó, ős rock’n’roll, amit sokan szinte már punkként jellemeznek, de semmi esetre sem jobban punk, mint például a Kopasz Kutya a mi zenei univerzumunkban. Az MC5-ban megtaláltunk egy olyan bluesos energiát, olyan hippies szabadság-feelinget és hangvételt, ugyanakkor totálisan sallangmentes rock’n’roll-t, amikor azt kellett, hogy mondjuk, hogy ez az, és ne tovább. Mindent elmondtak, amit erről a stílusról el lehet mondani. Nincs benne semmi fölösleges, semmi módolt, semmi póz, csak a gitárokból áradó tornádó és zseniális ének.
Amikor egy Lemmyvel készül interjúban olvastuk, hogy „….olyannak álmodtam meg a Motörheadet, mint az MC5…”, akkor kezdtük kapizsgálni, hogy itt nagyobb horderejű dologról lehet szó, mint egy elfeledett detroiti banda a hetvenes évek elejéről. Ez volt az a pont, amikor elkezdtük felfedezni azt a hagyatékot, amit az MC5 létrehozott, és lassan kiderült, hogy Magyarország bővebb kontextusban is – Nyugat-Európában sem jön szembe minden sarkon az MC5 neve – fehér folt. Van tehát mit mesélni, eljátszani, ami jó, de egyúttal nehézség is, mivel nincsenek meg azok a kötődési pontok, amiket egy magyar blues vagy rock rajongó behív, „a Clapton”, „a Purple”, vagy akár a Uriah Heep, akiktől szerintem senki sem tud egy konkrét számot mondani, mégis referenciaként forog a nevük itthon.
Ezért érezzük, hogy egy kicsit nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint szokás. Egy Rolling Stones, Led Zeppelin vagy akár egy AC/DC tribute zenekar mindenhol érthető, mindenhová befér. Egy MC5 esetében legjobb esetben is valami rapprodukciót vagy DJ-t asszociálnak a zenerajongók. Pedig ha tudnák, hogy a Motor City 5 a legnagyobb ősrock, ami a bolygón létrejött, könnyebb dolgunk lenne. Ráadásul tök friss, nem avittos, mint sok dolog a mai magyar rádiókban rock címszó alatt. Talán azért sem, mert annyira esszenciális.
Szóval, visszakanyarodva a Delirium Falconra a repertoár gerincét az MC5 adja, és persze Lemmy nyomán több ős-Motörhead szám. Mivel Wayne Kramer (MC5 gitáros) New Yorkban és Dennis Machinegun Thomson (MC5 dobos) Ausztráliában turnézott különféle formációkban, az ottani zenékbe is beleoltották a detroiti géneket és hamar kiderült, hogy van punk a Sex Pistols mellett/után is. Olyan punk, ami valójában egy iszonyúan feltúrbózott boogie woogie, és amitől totál világossá válik a stílusok születése és azok határai. Szerintünk például a rock és a punk közös őse, a Fred Sonic Smith (MC5 gitáros) által alapított Sonic’s Rendezvous Band „You’re So Great” című száma, de örömmel vitázunk róla, csak legyen kivel, haha! Tempójában még visszafogott, de dallamaiban már színtiszta punk. Csodálatos dal, a punk Ádám és Évája!
Jeleneleg, ahogy az interjú elején is mondtam próbáljuk bemutatni ezt a zenei világot, de ma még nekünk is sokminden újdonság, úgyhogy biztosan jönnek még feldolgozások. Aztán majd meglátjuk lesznek-e saját Delirium Falcon számok. Szinte biztos, hogy igen, de addig is fürdünk ezeknek a nótáknak a élményében, és boldogan szeretnénk megmutatni mindenkinek, aki szeretheti – blues rajongó, rocker, punk, idősebb és fiatal.
Ezért is gondoltuk ki egy klasszikus, régi vágású rockklub koncepcióját, amit a Hunnia Art Bistro fogadott be őszre. Havonta játszunk el egy fejezetet a történetből: Augusztusban Detroit ’90-es évekbeli underground világát hoztuk vissza mindazokkal a zenékkel, amiket a ’70-es évek ihlettek – legismertebb referencia erről a korszakról a The White Strypes. Szeptemberben Lemmy előtt tisztelegtünk egy koncert erejéig. Októberben egyensúlyozunk a rock és punk határán, egy a CBGB fénykorát megidéző műsorral. November csak a punkról szól majd, és decemberben visszatérünk a forráshoz egy boogie woogie műsorral, amelyre rengeteg zenész barátunkat tervezzük meghívni.
Ez hát a teljes spektrum, amiben a Delirium Falcon mozog, és egy-egy koncert alkalmával az adott hangulathoz igazodva nyújtunk át egy-egy csokorra való nótát a tisztelt nagyérdeműnek. A legnagyobb dicséret, amit egy jó 15-17 számos Delirium Falcon koncert után kaphatunk, hogy de rövid volt, elhallgattam volna még. Szeretünk hiányérzetet kelteni, ilyenkor tudjuk, hogy legközelebb is találkozunk.
Még bennünk is hiány van, tűz és rock’n’roll. Szeretnénk minél több helyen feltekerni a Marshallokat és elmondani ezt a rock-történetet.
Következő bulik:
- november 10. Jászberény (az ABCD vendégeként)
- november 16. Hunnia Art Bisztró (Budapest Bank u. 5.)
- november 24. Hangár, Kaposvár (az ABCD vendégeként)
- december 14. Hunnia Art Bisztró (Budapest Bank u. 5.)
- január 4. Dürer Kert – Winter Tribute Madness Fesztivál