A Patricia Highsmith (1921-1995) „The Price of Salt” című életrajzi ihletésű könyvéből, Phyllis Nagy forgatókönyve alapján, Todd Hayes rendezésében készült film hamarosan a magyar mozikban is látható lesz. Az amerikai-brit koprodukciós filmet Cate Blanchet és Rooney Mara főszereplésével tavaly év végén mutatták be a tengeren, illetve a csatornán túl. A kritikusok részéről, elsősorban a két főszereplőnő alakításának köszönhetően, szinte egyöntetűen pozitív volt a fogadtatás. A Carol hat Oscar-jelöléssel, a két főszereplőnő karakteréhez illően, kissé túlfűtötten várhatja tehát a díjkiosztót.
Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok elfogult semmilyen irányba sem az alkotókkal, sem a témával, sem a korral szemben, pusztán csak a film által bennem keltett érzéseket szeretném szavakba önteni, illetve azokat némiképpen kritikai éllel ellátni. Első és legfontosabb tanácsom a mozilátogatók számára az lenne, hogy a filmet mindenképpen csakis eredeti hanggal nézzék meg, ugyanis annak legnagyobb erősségének mindenképpen Cate Blanchet hangját tartom. Az ausztrál származású színésznő bársonyosan búgó, lágy bariton hangja ugyanis valóban egyedülálló akusztikai élmény és a meglehetősen tömör párbeszédekben (nem kell sokat olvasni) mért szavaknak ez adja meg az igazi súlyát.
Carol Aird az ötvenes évek Amerikájában élő gyönyörű, tehetős, független, éppen válófélben lévő kisgyermekes asszony, akinek az életéből leginkább a törődés, az odafigyelés és a szerelem hiányzik. Therese Belivet a húszas éveiben járó áruházi eladólány, akinek hobbija a fotózás. Therese bár népszerű főként férfiakból álló baráti társasága körében, sőt udvarlója is akad, nem érzi úgy, hogy a rendelkezésre álló emberanyagból bárkire is vágyna igazán. A karácsony közeledtével az emberekből egyre inkább előtör valami kényszer a másokkal való együttlétre és a már-már kínos méretéket öltő késztetés a gondoskodásra. A férfiak az ünnepi hangulatot a maguk kényelmetlen és kényszeredett módján arra igyekeznek felhasználni, hogy közelebb kerüljenek az általuk imádott nőkhöz, akiknek azonban pont a karácsonyi ajándékvásárlási láz következtében sikerül egymással végzetesen összetalálkozniuk. A két nő szerelmi viszonyát a társadalom negatív megítélése mellett sokkal komolyabban veszélyezteti a férj, aki ha már a feleségét nem tudja megtartani, igyekszik őt a lányuktól is megfosztani.
Mivel nem szeretném fellebbenteni a fátylat az ezt követő eseményekről, ezért tovább nem részletezném azokat, már csak azért sem, mert nagyon nem is lenne mit, amit én legalábbis a forgatókönyv tekintetében nem írtam az adaptáció javára. De könnyen lehet, hogy férfiként (saját nemem filmbéli megtestesüléseihez hasonlóan) én is túl érzéketlen vagyok és számomra egy érintés, egy csók, vagy egy pillantás már nem is megy eseményszámba. A gyengédség és az odafigyelés az, amire a film karakterei mindennél jobban vágynak és ezért képesek szinte bármit megtenni és feláldozni. Carol és Therese szerelmi történetének immanens részét képezi a történelmi kor, amiben járunk. Az ötvenes években sajnos egy nő szava nem volt mindig egyenértékű egy férfi szavával, az emberek pedig még tollal papírra írtak levelet, ha valakivel bizalmasan szerettek volna közölni valamit. A dolgoknak tehát meg volt az a fajta lassú és kimért menete, amit az adott kor technikai színvonala éppen lehetővé tett. Bár a technika sokat változott az elmúlt hatvan évben, ugyanez nem mondható el azon alapvető emberi viselkedésmintákról, magatartásformákról, gesztusokról, reakciókról, amik valóban intimmé teszik ezt a romantikus filmet. Félrevezető lenne azonban túlzottan leragadni az adott történelmi korban, ezért annak adottságait próbáljuk meg inkább csak, mint fogódzókat használni a történet jobb megértéséhez. Mikor kell az embernek elgondolkodnia azon, hogy nem volt-e annyira önző, hogy azzal mások életét rossz irányba befolyásolta, mert úgy gondolta, hogy ha ő nem érezheti magát jól a bőrében, akkor azt a körülötte élő emberek is megszenvedik majd. Mikor jön el a szakításnak, a mások életéből való kivonulásnak az ideje és lehet-e boldog életet élni, ha eltaszítjuk magunktól az egyetlen embert, aki fontos a számunkra, mert szerintünk neki azzal teszünk jót.
A vágynak és a bizonytalanságnak a kettőssége az, ami a történeten keresztül nagyon finoman, de folyamatosan feszültséget okoz. A két főszereplő egyszerre visszafogott ugyanakkor odaadó karaktere, a párbeszédek tömörsége, a képi világ tekintetében a párás szélvédő mindkét oldaláról tükröződő látvány előszeretettel való bemutatása, vagy a film csodálatos és korhű jazz zenéje lényegében végig tökéletes összhangban van egymással. Az említetteknek köszönhetően a Carolt, még a romantikus filmek iránti érdeklődés szikráját sem mutató kőszívű férfiként sem tudom rosszra értékelni, bár úgy gondolom, hogy külön-külön egyik eleme sem ér Oscart. Viszont bízva abban, hogy a közönséget nem csak a CGI-jal leöntött látványvilág érdekli, valamint hogy a szakmai zsűribe több érzelem szorult, mint belém, talán a Carolnak is kijár majd egy-két szobrocska.