Tíz évvel ezelőtt talán az emberek töredéke ismerte csak a Paul Kalkbrenner nevet, ám a Berlin Calling című film óta egészen nagy rajongótábora alakult ki.
A koncert előtt nem akartam elhinni, hogy mennyire vészesen fogynak a jegyek. Aztán a rendezvényre menet már a saját szememmel tapasztaltam meg a hömpölygő tömeget látva, hogy ez a név mennyi szórakozni vágyó fiatalt és idősebbet csődített a Budapest Parkba. A tisztán zeneszerető whitefülű emberektől kezdve, a fullcap sapkás hip-hoppereken át egészen a rockerekig volt ott mindenki.
A warm-up megtette a hatását; hangolódtak az emberek, iszogattak, lötyögtek a finomabb ritmusokra. Aki ezidő alatt nem talált magának helyet a küzdőtér színpad felőli részén, az később nem is nagyon tudott közelebb kerülni. A fő attrakció egy nagyon pici csúszással (~10perc) indult, közben a tömeg többször skandálta a “Kalkbrenner-Kalkbrenner” nevet. A DJ-Producer nemsokára el is kezdte a szettet, az első egy órában dallamos, csapatós, ütemes zenéket komponált a színpadon, aminek a végét Sky and Sand című szerzeménye koronázta meg. Talán említeni sem kell, hogy a tömeg imádta; mindenki torka szakadtából énekelte a jól ismert slágert.
A live második órájának első fele egészen művészire sikerült. Itt Paul egy sokkal mélyebb, gondolkodósabb irányba vitte el a szettet. Itt többen elfogyasztottak egy italt, de voltak olyanok is, akik teljes odaadással élvezték ezeket a (kicsit alternatívabb) zenéket is. Aztán szintén jöttek az ismertebb, dallamosabb zenéi a szerzőnek. Két visszatapsolás után a befejező zene (Aaron) szó szerint felrobbantotta az addig már amúgy is szikrázó közönséget.
De mégsem ez tetszett a legjobban nekem ebben a fickóban. Aki volt már fesztiválon, az valószínűleg megtapasztalhatta, hogy nagyon sok DJ szinte ugyan azokat a zenéket játssza, a különbség maximum annyi, hogy más feldolgozásban. A koncertjüket mégsem érezzük laposnak, mert sok-sok egyéb show-elem díszíti az előadásukat. Ilyen például a végtelen szövegelés mikrofonba, a pulton táncolás, a közönség közé “leereszkedés”, a skandáltatás és nem utolsó sorban az önmaguk ünnepeltetése. Tehát aki zeneileg nem túl egyedi, az valamely más dologgal próbálja ellensúlyozni.
Ezzel szemben Paul felállt a színpadra, végigtolta a két órás koncertet, egy szót nem szólt a mikrofonba (bár egy beköszönés és elköszönés lehet mégis jó lett volna), a szettje végén kifáradt a pult mögül és meghajolt. Semmi felesleges beszéd, önünnepeltetés vagy alkohol locsolás az első soroknak. Ez az ember 100%-ban arra koncentrált, ami a dolga volt.
Hogyha üzenhetnék bármit a fiatal, feltörekvő lemezlovas palántáknak, akkor talán ez lenne az.
Ne akarj tömegcikk lenni, inkább legyél egyedi és megismételhetetlen!
