Dexter szárnyalása: avagy hogyan repüljünk papírról celluloidra
Jeff Lindsay neve talán sokaknak ismerős, akinek nem, az navigáljon el innen a “pediák” valamelyikére, vagy még okosabb, ha mindjárt a legközelebbi könyvesboltba rohan, és nagyokat nyeldesve az eladó felé fordul, és kér egy Dexter könyvet, mondjuk mindjárt a legelsőt: a Dexter dühödt démonai címűt. Ez a sikertörténet 2004-ben látott napvilágot az USA-ban, majd hamar világméretű best sellerré vált. A sztori ugyanis az eddigiektől eltérően nem egyszerűen szimpátiát kelt az egyébként velejéig romlott főhős iránt, hanem tényleg megszeretett az olvasóval egy sorozatgyilkost, aki bár önbíráskodó, mégis kizárólag rossz fiúkat tesz el láb alól. Nevelőapja idejekorán felismeri a kicsi Dex képességeit, és a törvény rostáján leeső gyilkosok kiirtását plántája csemetéjébe. A többiről olvasson, aki még nem tette, vagy nézze meg a sorozatot! Igen, nem elírás, sorozat is készült e remekműből, méghozzá nem is akármilyen. A történet az első évadban majdnem megegyezik az eredeti szöveggel, no vannak lényeges eltérések, sőt más főkarakter szenderül jobblétre a könyv lapjain, és megint más a sorozatban.
Ez a csavar azonban nemhogy nem árt Dexter lényének, hanem épphogy üdítően hat rá. Kétkedő könyvmoly olvasóim most nyilván megkövetnek, hiszen „csakakönyvlehetjóafilmnem” hozzáállást itt is elő lehetne venni, ha mindenképpen fanyalogni akarnánk, hiszen mint említettem lényeges pontokon tér el a két történet, sőt a második könyv/évad már köszönő viszonyban sincs egymással. Mégis állítom, zseniális fenomén a Dexter-jelenség.
Ha a „félig tele a pohár”-szemléletmóddal közelítünk (és ne csak most, de mindig tegyünk így), akkor egy jól kitalált történet helyett kettőt kapunk, sőt, ha kicsit oda is figyelünk, akkor e két Dexter észrevehetően kommunikál egymással. Természetesen nem nézi a könyvbeli filmet, vagy fordítva, sokkal inkább a jellemfejlődésük és a sorsuk alakulása kelti azt a hatást, hogy ez a két karakter valahol egy lélek. Ezen jelenség pedig korunk kommunikációs sajátosságának gyönyörűsége, kérem tisztelettel. Ha ugyanis korábbi karakterekre gondolunk, akik tintából materializálódtak elevenné – lásd Harry Potter – szintén megfigyelhetjük, ahogyan a filmek alakulása befolyással volt magára a teremtőre (az íróra) is. Érdekes végiggondolni, hogy vajon Daniel Radcliffe nélkül is úgy elevenedett volna-e meg Harry a könyvsorozat zárófejezeteiben, mint nélküle. Ez irányú ismereteim hiányosak, azt viszont kijelenthetem, Dexter és Dexter igencsak kellemes hatással vannak egymásra. Más univerzum, más élet, de végső soron, mintha egyik frenetikusabb akarna lenni a másiknál. Ez pedig nem egy egészségtelen versenyt szül, hanem mind a könyv, mind a sorozat egyre olvasmányosabb/látványosabb lesz, a történet bonyolultságát már nem is említve. Egy szó, mint száz, olvasni és nézni is ér, sőt kell! Hasonlóság ide, különbségek oda, ez már nem egyszerű adaptáció, hanem a szó legjobb értelmében vett átdolgozás.